zenét hallgattam a rádión. Jellemző: ahogy a tévében a jó filmeket, a rádióban a jó zenéket éjfél után adják.
Hajnalban pedig a madarak. Itt csicseregnek a kastélykert fáin, ezren, zsivajuk élvezhetetlen, nem "fáin".
Persze nem lehet mindent a madarakra fogni. A jómadarakra sokkal inkább. Sokkol a tény: mindenem elveszett.
Legalább az eszemet venné el Isten. Boldogok az elmebetegek, övék a mennyek.
De én hova mennyek?
"Balra a második ajtó..." (Tancsapda)
És a paranojám is napról napra erősebb. Miközben mindenről csak én tehetek. Nem a polgármester, a kisisten, sem a nagy Isten, nem Vali, sem Beatrix, sem
Andi.
Ady szerelme megértőbb volt a költői lelkekkel, ott, Csucsán.
Picsán kéne engem rúgni, hogy megjöjjön az eszem (vagy menjen el egészen)!
C.
