A temetés másnap délután háromkor volt. Harmadnap reggel a területre mentem. A nap már sütött, és a tegnap esti köd egyenes vonalban, mint a füst emelkedett a hegyek lejtőin felfelé. Először végignyomoztam az eseményeket. Az erdőt, ahol a tragédia történt. Erdőről a szó szoros értelmében nem lehetett beszélni; a mi vadászterületünk fái különböző korú és nagyságú fák keveréke; voltak köztük óriási fa-ősapák, tíz-tízenöt éves rudasok, és végül egész légió vékony csemete; maguktól sarjadt kőrisek, nyírek, égerek vad iskolája, melyeknek azonban még a vastagsága sem látszott, mert körülfonták őket az iszalagok és más kúszónövények. Ezt úgy hívja a vadásznyelv, egyszerűsírtő módon, hogy: sűrű. A fák néhány, egymással rokon családból valók voltak. Az égerfa a nyír rokona, s a nyárfa sem más végeredményben, mint a fűz. S nyugodtan mondhatjuk, hogy valamennyi hasonult a legutóbbi típusához – az erdészek tudják, hogy a fák nagyon hajlamosak alkalmazkodni a környezet jellegéhez, bizonyos tekintetben utánozzák az uralkodó formákat.
Megtaláltam a helyet, ahol a nagyapám bebújt a sűrűbe, ahol a kan feküdt a sebágyában, és ahonnan kipattanva lerohanta a nagyapámat. Megtaláltam a megfeketedett vértócsát, a nagyapám vérét. Félkörívben menve megtaláltam a kenést egy vékony facsemetén. Megtöltöttem a puskát. Onnantól nagyon lassan tudtam csak nyomozni, mert nem csak megfeketedettek a vércseppek, de a napfénytől föl is penderedtek, szétperegtek. Négykézláb, arasznyira a föld fölé hajolva követtem a nyomokat, mint egy bajor véreb. A nap lebukott. Átlagosan ötpercenként haladtam két métert, és találtam meg a következő szétpergett vércsepp maradványát. Alkonyodni kezdett. Én nem voltam olyan felelőtlen, mint a nagyapám… nem, nem így mondom. Én gyávább voltam a nagyapámnál, és elhatároztam, hogy félbehagyom a követést, mert öngyilkosság sötétben rámenni egy gyilkos kan sebágyára. De ekkor észrevettem, hogy a nyomok cikk-cakk-ban haladnak. A kan új sebágyat keresett. Kézbe vettem a puskát, és úgy kúsztam, mint hőseink a Don-kanyarban, az oroszok sáncai felé. Már csak ott volt világos, ahol a lombokon áthatolt a hegy mögül vöröslő alkony. Egyszer felemelkedik előttem a kan. Igenerőst le volt már gyengülve. Csak az elejét bírta felemelni. Hallotta a közeledő zajokat, de nem tudta, mi az, és a szelem is jó volt. Lassan emeltem a vállamhoz a puskát, és a nyaktövére céloztam. A lövésem után visszahanyatlott a sebágyába. Még rúgott hármat, aztán elcsendesedett. Kizsigereltem, ki is pöcköltem a szétfeszített szegycsontját, hogy ne fülledjen be a hús. Aztán leültem a kan mellé. A környező hegyek felett már homály lebegett. Párái még magukban hordozták az elmúlt nap fényét. A magasabban fekvő erdők színe lassabban mélyült sötétté, mint a völgyben futóké, amelyek ekkor már gyászos feketeségbe merültek el.
Másnap hajnalban mentünk vissza, négyen tettük fel a kant. Megmértük: kétszáztizenkét kiló volt, zsigerelve. Az egész falu kapott a húsából. Amikor kivéstem az agyarakat – mert azt is tudni kell, hogy a vízben kifőzés is rongálja az agyar csontállományát; aki tartósan birtokolni akarja a vadkantrófeát, az jól teszi, ha vésővel veszi ki. Körülményesebb módszer, de megéri a fáradságot. No, és utána jött a méhpempőben való kezelés. Megbarnul tőle az agyar, de aztán örökös lesz, sosem pattan el. Amikor megvoltam ezzel, zsebembe tettem a trófeát, és elvittem a temetőbe. Megmutattam a nagyapámnak. Azóta pedig mindig magammal hordom a bőrtáskámban. Sosem szereltem táblára. A nagyapám azóta mindig velem van.
Calvero
