Valahányszor a piacon keresztülvágtam, hányingerem lett a halfelzabáló macskáktól, ugyanígy a hulladéktól, melyen legyek mászkáltak. Az egyik furgonból ládákat hajigáltak ki, de vigyázatlanok voltak, és a halak sikamlósan folytak szét a mocskos járdán, szemük már merev volt, halott, olyanok voltak, mint a szemmeregető színészek. Uszonyaikban mintha még lett volna élet, de ez bizonnyal csak látszat volt. A rakodómunkások és a halaskofa összekapkodták a szétcsúszott halakat, egy átlátszó, vízzel teli kis medencébe dobálták, és a halak fehér hasa látszott a habos lében und lében lásszen. És a halárus nő elégedetten támaszkodott egy oszlophoz, köténye régi és friss halvértől volt foltos. Később valószínűleg kibelezte a halakat, és a belsőséget a kóbor macskáknak dobta, még a halhólyagokat is, ami pedig a régmúltban nagy érékű volt: azt használták a férfiak koton helyett. Az asztalokról érett túró szaga áradt, és eszembe jutott Pata Jóska, aki a túrósasszonyokat dugta meg, minden napra egy túrós, és az asszonyok odaszóltak a szomszéd túrósasszonynak, hogy: “vigyázz már a túrómra, amíg félórára elmegyek!” A gyümölcsös asztalok felől jó illat áradt, narancsillat, mandarin, alma. Vettem egy kiló almát, „bio” alma volt, bár ezt a kifejezést akkor még nem ismertük, viszont ismertem a termelőt, és ő mondta, hogy nem permetez, legyen akármilyen kukacos a termés, és mondta, hogy a piac melyik részén árusít.
Az almát hazavittem, az ágyra tettem, mert asztalom nem volt… Igen, és akkor…
Edit meglátogatott aznap este. Amikor kimentem a közös vécére, a folyosó végére, visszafelé már hallottam az ordítását. És amikor benyitottam a szobába, Editet a végső helyzetben találtam. A lábaival felfelé a padlóra fektette a hokedlit, beleült, és a széklábat teljes erővel a hüvelyébe tolta, a székláb keresztülfúrta a hasfalát, felhatolt a belei közé. Rohantam a portára, hívtam a mentőket. Edit elvérzett. A mentők halva vittél el. Egész éjjel zokogva zabáltam az almát.
C.
