Radanra gondolok. Ülök és nézem a bokámat. És nem tudok elmenni a temetésére, már másfél éve nincs kocsim (ha egyéb akadálya nem lenne).
Eszembe jutnak az erdei élmények, amikor a téli farkaslesen elugrasztottam a farkast. És ő nem úgy cseszett le, mitha engem, hanem mintha a farkast szidná:"... picka mu materina"!
És amikor egész éjjel lestem egy dagonyánál... egyszer csak valaki megfogja a vállam... ő volt. Mint egy indián, olyan hangtalanul lopakodott a leshelyem alá.
És holnap már ott lesz a föld alatt, sohasem látom már.
De hát a halála előtt pár nappal megéreztem ezt, mert azt írtam a Nagy ár, című jegyzetemben: "Sohasem megyek már el Obrenovac mellett". De ezt akkor még magam sem hittem komolyan.
Most már végképp nincs miért arrafelé mennem.
C.
