Több napon keresztül nem tudtam internethez férni Barátom, ezért ma három jegyzetemet publikálom neked.
Miként korábban említtettem, egy ismerősöm mondta két évvel ezelőtt a miskolci Déryné presszóban: „Istennek vagy a sorsnak valami titkos terve lehet veled, ha még mindig életben hagyott!...” És valóban, számos kiváló alkalom lett volna, hogy (néha saját közbenjárásommal is) eltávolodjam az árnyékvilágtól, s mégis itt vagyok, éppen felfelé emelkedő ágon. S most, hogy minden nap ott dolgozom a Széchenyi Zsigmondról elnevezett Vadászati Múzeumban, azt érzem, tulajdonképpen egész eddig életemben erre készültem; minden eddigi sikeres és néha sikertelen színészi múltam valami félreértésből történt: hogy engem 75-ben felvettek a Színművészetire, hogy diplomát kaptam; hogy a harminc év alatt több mint hatvan nagy színházi szerepet eljátszottam… Mindez valamiféle vakvágány volt… Mert én egész eddigi életemben arra készültem, amit most csinálok. És hogy a lányaimon kívül semmit és senkit nem szerettem annyira, mint a vadászatot; szüleimen kívül senkinek nem köszönhetek semmit, csakis a vadászatnak. A vadászat késztettet annak idején írásra; hogy nyolc megjelent és sikeres könyv által író lettem; hogy láttam Afrikát és Kanadát, végigjárhattam Zsiga bácsi útját… Immár ezen a területen is, hiszen Zsiga bácsi 195o-51-ben a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott... És ez az út, meglehet még előttem van, lévén „csak” ötvenhét éves, de Zsiga bácsi hatvanhárom esztendősen kötött életre szóló házasságot Hertelendy Margittal (kinek dédapja az én második feleségem szülőfaluját, Hertlenedyfalvát alapította.) De én már nem pályázom ifjú feleségre, és utódnemzésből is jól vizsgáztam, csak nevelésből és jó apaságból buktam el végleg. (Bár Zsiga bácsival összevetve még előnyben lehetek, hiszen az ő Stellától 1939 február 4-én, Londonban született Péter nevű fiával a Mester alig, vagy egyáltalán nem tartott kapcsolatot.)
A vadászatok utáni tivornyák tettek majdnem alkoholistává… és a Vadászati Múzeum gyógyított végleg ki eme szenvedélybetegségből.
A megnyitón több csoportnak tudtam tárlatvezetést tartani a trófeák közt, és csak néhány komikus pillanat volt: amikor Áder éppen mellettem vonult el, színes rongydarabbal a nyakában, és valakinek a blogom elérhetőségét írtam rá a névjegykártyámra… tudniillik az én golyóstollam kilőtt golyós töltényhüvelyekből készült (Bogdantól kaptam Boszniában), és amikor az Áder biztonsági emberei meglátták a rézhüvelyből készült tollat, kis híján rám vetették magukat, hogy megelőzzenek egy általuk vélelmezett támadást. És ott vonultak el az államtitkárok, L. Simon és Lázár…, színes rongydarabbal a nyakukban… És egy kiérdemesült családanya odajött hozzám, azzal a kérdéssel: „Ugye az őz a szarvas fia?” Ezt tudta kérdezni, abban bízva, hogy a válaszom igenre korlátozódik. És nekünk azt mondták az eligazításon, hogy csak akkor beszéljünk, ha kérdeznek, úgyhogy én azt gondoltam magamban: No’ ’zzmeg!, most, ha tetszik, ha nem, felrángatlak téged a tudatlanságod mocsarából a napfényre! És udvariasan mosolyogva elmondtam neki, hogy a jégkorszak előtti ős-szarvas, a megaceros gigantea óta a szarvasok családjának számos faja alakult ki, a legnagyobb élő faj az alaszkai jávor, az alces alces gigas, és eme, kb. ötven faj között van az ősi vízi őz, mely még nem viselt agancsot, csak hosszú szemfogakat, mely fogak az évezredek alatt visszahúzódtak, és csak a gímszarvas (cervus elaphus)és néhány más faj tartotta meg a szájában, csökevényes állapotban, de helyette különböző méretű agancsok alakultak ki, a jávor negyvenkilós lapátjától az őz (capreolus europicus) félkilós agancsáig. Tehát az őz nem a szarvas fia, bár „családtagja”. Az asszony (homo sapiens cadaricus)megköszönte a felvilágosítást, és eltávozott a barokk konyha irányába, ahol bizonyára hasonló színvonalú gasztro-kérdésekkel sanyargatta az ott szolgálatot teljesítő kollégámat; távozás közben minden lépésénél jobbra-balra ugráltatta nagy, húsos seggét.
És ma, mikor harmadnap jöttem be a Múzeumban, többször elmosolyodtam, hogy lám, ma is a Múzeum logójával ellátott nyakkendőt viselem, holott ez csak első nap volt kötelező… és akkor is más kötötte meg nekem a kendőt, mert eddigi életemben még ezt nem tanultam meg… és soha nem is hordtam a nyakamban színes rongydarabokat… de most önként viselem a nyakkendőt, mert büszke vagyok a nyakamban lógó, nyakkendőre nyomtatott logóra. És arra a kitűzőmre, melyet a Múzeum kitűzője mellett viselek, mely arról értesít mindenkit, hogy húsz éve a Nimród Vadászújság állandó munkatársa vagyok.
Néhány hibát észre is vettem, s bár arra bíztattak, hogy – mint régi vadász, és a vadászati kultúrában tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkező dolgozójuk – szóljak a hibákról, de ezt én csak halkan és szűk körben teszem, mert nem akarok „a nagy, sasszemű és rézbőrű hibafelfedő-nyomkereső” lenni, amivel ellenszenvessé tehetem magam, és haragosokat szerezhetek. De elhallgatni sem akarom a hibákat, mert akkor a hozzáértők szemében a Múzeum, s magam is hiteltelenné válok.
Calvero
Lenyúlás-sokk (ami sok az sokk)
Tegnap Pestre mentem egy castingra, lévén szabadnapom… de erről majd bővebben holnap, mert mai jegyzetemben hű akarok maradni a címben megjelölt témához. A villamosból láttam először, aztán kiszálltam és közelebbről is megnéztem azt a plakátot. Melyen a magyarszínház Vadregény címmel mutat be darabot. E címmel nekem elbeszéléskötetem jelent meg két kiadásban is (1997, 2oo5), és azt sejtettem, hogy a színház nem az én történeteimet használta, de hogy a címet ellopta, az kétségtelen. Márpedig ezt a címet én találtam ki annak idején; ez az én szellemi termékem, amit nem elegáns dolog lenyúlni. Kezdhetnék szerzői jogi pert, ha a bíróságokat nem utálnám jobban, mint a színházakat. (Ennek dacára lehet, hogy kezdek is, majd még meglátom.)
De hát a mai hírekben mondták, hogy hernádit most már valóban megvádolták, és hogy szanader, a volt horvát miniszterelnök valóban milliókat lopott, ahogy nálunk a közélet legundorítóbb férge, gyéef és az ő tanítványai: cuslág, simon és a többiek; ezeknek nagy szokásjogi hagyatéka volt lenyúlásból, hiszen évtizedeken keresztül az sugallta a hatalom: engedjetek minket sokat lopni ott fent, akkor ti is lenyúlhattok keveset ott lent. Robespiere óta nem volt megvesztegethetetlen politikus – le is fejezték a becsületességéért, de a történelem úgy őrizte meg a nevét, hogy a Megvesztegethetetlen.
A horn-fok-ozott tolvajai, 1995-ben, amikor a miskolci színházat építették át – ezt az akkori igazgató bizalmasától és titkárától tudtam meg annak idején, aki nem őrizte cerberusként a titkot, hanem rezzenéstelen cinizmussal mondta: – hogy az építkezéshez közel állók hány milliót loptak el az új színházból. Ugyanattól tudom, szó szerinti idézettel, hogy: „halasi és páltibi körülállták a miskolci szinkronstúdiót, hogy senki ne lássa, mennyi megy az ő zsebükbe”, miközben a színészek nevetséges gázsit kaptak.
Sík terepen alagút, völgyhíd, a demszki metrólenyúlása… De ne higgyük, hogy csak a bolsik tudnak lopni; egyik oldalon Hídember, a másikon Sorstalanság című film, milliárdokért, amiből csak fele jelenik meg a celluloidon… És a mai új, vagy felújított létesítményeknél is diadalt ül a korrupció, ami – miként a horvát ex-miniszterelnökre utaltam – nem hungaricum; vannak még aljasabb lenyúló országok is; amikor Zimbabwe-ben kiszálltam a repülőgépből, az első bokszos képű hivatalnok azt böfögte a pofámba: „baksis?!” És Szerbiában a rendőrnek nem is rejtve kell átadni a megvesztegetés összegét, mert aki megfigyeli őt, az is pénzt kap a hallgatásért, és a belügyminiszter zsebében futnak össze ezek a nyálkás pókfonalak szálai. Itthon, a vámhivatalban pár évvel ezelőtt egy egyszerű ügyintézés után fennhangon mondta a vámtiszt: „ezt majd meg kell köszönni nekem!...” És a paraszolvencia sem más, mint korrupció, amit hiába tilt a jelenlegi hatalom, a birka nép élteti tovább.
Végezetül visszatérek az első bekezdéshez: a magyarszínháznak azt üzenem, hogy: a mocskos kurva anyátok lopott pénzét lopjátok el a vánkos cihájából, de ne az én szellemi termékemet, mert a hajatoknál fogva verem bele a büdös pofátokat a színpadotok korhadt deszkájába. És ezentúl egyetlen színházba sem teszem be a lábam, még nézőként sem, legfeljebb amikor Lea lányom szólót táncol az Operaház színpadán
Calvero
Ahol lakom
a háziasszonyom nálam négy évvel fiatalabb, mégis a szülei életformáját éli; tipikus szocreál embertermék. Harangozó Teri és Záray-Vámosi dalokat hallgat, és amikor megkérdezte, hogy én milyen zenét szeretek, és azt mondtam, hogy Deep Purpe és Guns N’ Roses, akkor… olyan szemmel nézett rám, mint az a Múzeumi asszony (homo sapiens cadaricus), amikor megtudta tőlem a szerveit felkavaró hírt, hogy az őz nem a szarvas fia.
Calvero
