Az igazgató mondta, hogy úgy érzi, idegen vagyok a társulatban.
– Nem vagy nyitott a társulat felé, nincs benned kezdeményezőkészség a beilleszkedésre. Remélem, nem akarsz ellentmondani nekem, vagy igen?
– Nem, igazgató úr. – Megráztam a fejem, és alávaló hanyag fráternek éreztem magam, mert nem vagyok nyitott a társulat felé, és nincs bennem kezdeményezőkészség a beilleszkedésre. És mert valóban kísértésbe estem, hogy ellentmondjak az igazgatónak.
– És te mindig olyan búvalbaszott komoly vagy. A te hosszú arcod látványa mindenkit elkedvtelenít. Nem sugárzol pozitív hangulatot. Egyszer látnánk csak mosolyogni. Gyerünk, mosolyogj! Akkor meghívlak egy kávéra. – Az igazgató nyers bíztatása után várt egy-két másodpercet, két kezét a feje tetején összekulcsolta, győzedelmesen kuncogott. – Látod, igazam van! Nem mosolyogtál.
– Kiszáradt a szám. Azért nem megy.
– Akarsz esetleg egy konyakot? Gizike…!
– Nem! Nem kérek.
– Erről jut eszembe: mostanában sose látlak a büfében. Derogál neked a társulat?
– Nem, dehogy! Nem bírom a cigarettafüstöt. És hanyagolom a piát.
– Értem. Akkor ez rendben, kipipálva. És az se baj, hogy nem mosolyogtál az előbb. Különben se adtam volna konyakot… Azt csak úgy mondtam. Beugratásnak. – És az igazgató ismét könnyedén, zöngétlen sziszegéssel kuncogott. – Te azt hiszed, fölötte állsz a társadalmi konvencióknak. Te egy romlott, boldogtalan, kiábrándult, fegyelmezetlen, alkalmazkodni nem tudó ember vagy. – Az igazgató úgy csapta fel a fejét, mint a zongoraművész egy jól sikerült futam után. Mikor befejezte a mondatot, láthatólag megkönnyebbült, hogy végigzongorázhatott a becsmérlő jelzők billentyűin. – Nem kegyetlenségből mondom, vagy mintha bántani akarnálak – folytatta kegyetlen és bántó örömmel –, de azt látom, hogy rosszkedvű leszel a korrupció láttán, ezért nem mosolyogsz soha. És téged tudat alatt undorít a sznobság és a képmutatás.
– Nem tudat alatt, igazgató úr.
– Akkor mi a fenének vagy színész?
– A szoros összefüggést nem értem. Amúgy pedig ehhez értek legjobban.
Az igazgató nem volt elégedett a válaszommal, visszatért a rögeszméjéhez. – Tudod, nem lennék meglepve, ha te mániás depressziós lennél. Nem akarsz pszichológushoz menni?
– Megfordult már a fejemben.
Az igazgató vércseként csapott le utolsó szavaimra. – Akkor ezzel bevallod, hogy őrült vagy!
– Ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatott volna, igazgató úr – mondtam.
Calvero
