Nyaranta kis társulattal jártuk a falvakat, vásári komádiákkal szórakoztattunk a tanyavilágot. Esténként a világból kiköpött pusztákon pusztuló kocsmákban ültem, és a pusztuló embereket nézegettem, kiknek elment felmenői korábban több száz holdas földbirtokokon gazdálkodtak. Jött a kommunizmus – mentek a földek. A megmaradt tíz-tizenöt holdat jó érzékkel, jól beosztva, hogy több évig tartson, elkártyázták, elitták. Volt ott az Ivodában példának okáért a Srtefaniga, akinek minden felmenőjét nemzedékek óta mindenki Csefanyigának hívta. Nem volt egy akármilyen fazon. Mindig vernyogtatta a harmonikáját: vjááááunyáááuuuúúú, ha az ember nagyon odafigyelt, esetleg felismerhette a nótát, de ehhez nagyon kellett azt ismernie. Csefanyiga a hangszerét gyakran zsarolásra is használta. Odament a szomszéd faluból jött vendégek asztalához, és a fülükbe húzta, hogy: vjáááuuuááááhhrrráuuuá! Egészen addig húzta, amíg a vendég meg nem elégelte, és nem fűzött papírpénzt a harmonika fújtatója közé, hogy Csefanyiga takarodjon már a nagy szomjas búbánatba. Csefanyiga nemcsak a zeneművészetnek hódolt, festett is. Leginkább a pottyantós vécén guggolva. Az Ivodától jó szaladásnyira volt a budi, két lábnyom, mögötte egy foltokkal szegélyezett sötét luk, a budi mellett kibetonozott vizelde, fala tövében vékony árok vezette a vizeletet az eldugult lefolyóba, mely mindig tele volt habos barna lével. És ahogy egyszer ott hugyoztam, dudorászás hallatszott a budiból, odanéztem, hát ott guggolt Csefanyiga a budiban, és kihegyezett bottal a luk szélére tapadt, különböző árnyalatú anyagot piszkálgatta, és az így nyert színanyaggal a falra festett. Hát te?, kérdeztem, mire Csefanyiga: hogy ő a Lepa Brena arcképét festi meg, aki a tévében olyan szépen énekelte a János-János című dalt, hogy az embernek kicsordult a könnye. Mert anyám engem János névre akart keresztelni, mondta a Csefanyiga, de apám ragaszkodott a Taksony névhez, így lettem Srtefaniga Taksony, abból meg Csefanyiga. "Hát most mondd meg nekem őszintén, lehet ilyen névvel élni, hogy Taksony? Nem elég, hogy a Srtefaniga, ráadásul Csefanyiga, és ott van még mellé a Taksony, ami már mindjárt olyan, mint a takony.”
Ott volt az Ivodában Bábi, a mindenes. Szenet hordott, begyújtott, reggelenként fáradt olajjal kente be a kocsma padlózatát, és ha elromlott a hűtőszekrény, a hozzá nem értés mámoros biztonságával javítgatta naphosszat. Minden kocsmában ismerős ez a típus. Tudott fűzfasípot faragni. A mezőkön kóborolt, a nyulakkal beszélgetett meg a madarakkal. Aratás után nem sokkal galambot fogott a szárító mellett, és egy zsineget kötött a galamb lábára, és a kocsma előtt azzal szórakoztatta a vendégeket, hogy a galambot feldobta a magasba, és amikor a galamb már szabadnak hitte magát, akkor visszarángatta a földre. A vendégek kiözönlöttek a kocsmából, és nézték Bábit, aki sárkányt eregető gyerekként, vihorászva szaladgált a kocsma előtt, zsinege végén a kék strasszer galambbal, a kocsmáros pedig az ajtóból rikácsolta, hogy: “Bábi, ereszted el mingyárt azt a galambot, mert szét lesz rúgva a valagad!” De Bábi csak rohangált le-föl az utcán, a galamb pedig már tízszer hitte magát szabadnak, és tízszer csalódott, amikor Bábi földre rángatta a zsinegjével. Végül aztán csak kifáradt, köhögve ült le a kocsma küszöbjére, és a galambot a kocsma kilincséhez kötötte. De úgy odacsomózta, hogy amikor később ki akarta oldani, sehogy se tudta meglazítani a bogot. És akkor bement a kocsmába, kért egy éles kést, hogy elvágja a zsineget, miközben a galamb a tollát hullatva vergődött a zsineg végén, és a port seperte a szárnyaival. “Ha elbaszod a legjobb Solingenemet…!”, hallatszott a kocsmából. Késsel jött vissza, de vágás közben nem azt a felét fogta a zsinegnek, amelyiken a galamb volt, hanem amelyiken a kilincs, és amikor elnyiszálta a zsineget, a galamb elrepült. És Bábi szomorúan nézte az alacsonyan repülő galambot, melynek a lábáról hosszan lelógó zsineg végigsimította a szalmabálákat és a kislibasárga tarlót, és amikor a galamb már eltűnt az akácfák fölött, akkor sóhajtott fel a Kopci:
– Pedig még meg se tanítottam beszélni.
Amikor Bábit megismertem hatvan év körül járhatott, és szavahihető tanúk szerint az elmúlt harminc év minden éjszakáját ott töltötte az Ivodában. Mégis elképesztő életereje volt. Egy téli éjszakán, példának okáért, záróra után, amint hazafelé támolygott, elesett az utcán, bele egy tócsába. Ott elaludt, a tócsa pedig reggelre befagyott. Minden átlagember ott fagyott volna meg, de Bábi, szomjamtudja hogyan és mi módon, de élve megúszta. Csak az volt a baj, hogy a tócsába belefagyott a ruhája, és reggel nem tudott felállni. Az öklével törte össze a jeget Bábi, a szabadulóművész, aki tudta, hogy mi az élet valódi értelme: nem szerezni, nem felhalmozni, hanem felélni, elélni, lélni, élni, lni, ni, i.
Calvero
