Tegnap hajnalban már az alkotás lázában ébredtem. A figurák dühödt táncot jártak a fejemben. Ki akartak bújni onnan, életre akartak kelni, élni akarták a maguk önálló életét. A jelenet, amely olyan nehéz volt, hogy elkeseredésemben félbehagytam előző nap, most világosan, hibátlanul megfogalmazódott a fejemben, pontosan úgy, ahogy elképzeltem. Csak le kellett írnom… Sietősen megittam a kávémat, és nekiültem az új regénynek. Jelenet jött jelenet után. A párbeszédek, helyzetek, a leírások, a meghatározások – simán és könnyedén ment minden. Nem sok javítanivaló lesz rajtuk később sem. Egyre jobban fellelkesedtem. Elfeledkeztem a világról, simongáborokról, gyéefekről, simicskákról, kismiskákról, csantavéri kisbicskáról; minden undorral teli bugyráról a világnak… csak az a világ érdekelt, melyet magam alkottam, két ujjam ügyetlen pötyögésével. Amikor felocsúdtam, délelőtt tíz volt.
Akkor csöngött a telefon: jött a tegnap említett Múzeum-ügy.
Estig ennek lendülete vitt. Este ismét telefon: a rendező hívott, aki a szegedi beugrásos előadást rendezte. Azt mondja, olvasta a blogomban, hogy abbahagytam a színészetet… de kérdené tisztelettel: mi lesz a holnaputáni előadással? Mert ő úgy tudja, hogy én játszom Alfred Illt. Sőt, az a kolléga, aki helyett beugrottam, ő is úgy tudja, hogy nem ő, hanem én játszom. No, ekkor mondtam a rendezőnek, hogy a hatvani utazásom ettől függetlenül márciusra halasztódott, tehát részemről nem lesz akadálya a 21.-i előadásnak… „De ehhez az is kellett volna, hogy időben szóljanak a zülletékesek!, hogy ne a blogomból értesüljetek életem sarkalatos fordulatairól…!”
Aztán jött ma jött az üzenet, hogy a hétvégén mégis én játszom Szegeden. Mit mondjak Barátom: örülök, mert életem egyik legkedvesebb szerepe ez… és talán ezzel méltó módon búcsúzom.
Más: a nagyobbik lányom állást kapott a szabadkai Kultúrális Egyesületben.
És a nap végére jött egy csemege: megtudtam, hogy Lea lányom színkitűnő lett félévkor, balettból pedig dicséretes ötös.
Calvero
