K. L. vizsgaelőadásában játszottunk, Čapek: A végzetes szerelem játéka, commedia dell’arte. Piszok rosszul próbáltam, görcsös voltam és tohonya, és K., hogy mentse a menthetetlent, kitalálta nekem a majmot. Hogy a bohóc vállán végig, az előadás minden jelenetében ott ül egy majom. Ha én rossz is vagyok a jelenetben, a majom elvonja rólam a figyelmet. Ismerjük ezt kutyával, gyerekkel…
A majom tökéletes ötlet volt, illett a darab stílusához. Elérkezett az összpróba: smink, öltözés, zene, világítás… Felmegy a függöny, én ott egy „kopf” erős fénykörében, szemem valahova a nézők feje feletti semmibe réved, vállamon a majom. Kurkássza a fejemet, a hajamban turkál, és az emberi szem számára láthatatlan bőrsókat megeszi. Ekkor bejön egy kolléga, belecsap a gitárjába, a majom megijed, és beleharap a fejembe! Nem tudom, harapott-e már valakit fejen majom… Nem mondanám fájdalmasnak, ha nem tudnám, hogy majomharapás, nem is lett volna olyan visszatetsző.
A próbát becsülettel végigjátszottam, de utána azt mondtam K.-nak, hogy kösz, ezt én nem, látta ő is, mi történt, látta a harapást is, bár a helye nem maradt meg a fejemen. Nem volt az igazi harapás, csak mintha harapófogóval megcsípték volna a koponyám.
Másnap K. jött a hírrel, hogy a főiskola igazgatója megbeszélte a Fővárosi Állatkert igazgatójával (tőlük béreltük a majmot), hogy a bemutatóig minden délelőtt bemehetek a majomketrecbe ismerkedni és barátkozni Ciluval, a szóban forgó majommal.
Másnap reggel, rögtön nyitás után ott voltam az állatkertben. Téli időszak lévén kevés látogató lézengett. Néhány kiránduló általános iskolai osztály, és szakszervezeti jutalomutazó sétált a ketrecek közt. A majmok a belső házban voltak. Az egyik ápoló kíséretében bementem Cilu ketrecébe, az úgynevezett majomóvodába. Így nevezték, mert a kiskorú majmokat külön elzárva tartották, állítólag a felnőtt majmok zsarnokoskodtak felettük, elvették tőlük az eleséget, és szexuálisan is molesztálták őket… (Az evolúció nem sok fejlődést hozott a faj későbbi változatában…) A majomóvodában négy kamaszmajom volt. Amint beléptünk a ketrecbe, rögtön elbújtak, és amíg bent voltam, csak a fejüket dugták ki időnként. Pedig nekik, én konok, mogyorót is szereztem, s ők már sehol se voltak…
A következő látogatásom már barátságosabb fogadtatásra talált. Ültem a ketrecben, törögettem a földimogyorót, és ettem… Ha már nektek nem kell… A majmok még mindig a deszkaodújukban. A törögetés hangjára előbb az egyik, aztán a másik jött oda hozzám félénken, aztán a harmadik és a negyedik, már bátrabban, fél óra múlva már mind rajtam lógott; a karomba csimpaszkodva szedték ki az ujjaim közül a megtört mogyorószemeket. A harmadik napon pedig már játszottunk is, hempergőztünk a földre szórt szalmán. Ciluval, leendő partneremmel különösen jó viszonyt ápoltam. Ahogy az előadáson is, a vállamra telepedett, kurkászta a fejemet, és ráncos, fekete kezével elvette a feléje nyújtott mogyorószemeket.
Az ötödik délelőttön történhetett, hogy a majmokkal való magányomat látogatók zavarták meg, vidéki iskolások kirándulása.
A ketrecben ülve gyerekzsivajt hallottam. Párosával, kézen fogva haladtak el a rácsom előtt az alsós tanulók, amint megláttak, nevetve, ámuldozva szóltak hátra: tanárnő kérem, ember a ketrecben!, bácsi van a majmok közt...! Mire én valami eltévedt irányú szakmai tanulmányként, elkezdtem játszani a majmot, a fejem búbját vakargattam, állati módon néztem az elhaladókat… Pláne, amikor a ketrecem elé ért a tanárnő, a velem egykorú szép nő. Majomalakításom csúcspontjaként King Kong hangon felüvöltöttem. A gyerekek nem ijedtek meg. Még kevésbé a tanárnő. Egyedül csak Cilu rémült meg, és beleharapott a fejembe.
Mindennapos állatkerti látogatásom mégsem volt értelmetlen, mert a bemutatón, és minden előadáson az egymásra figyelés teljességével játszottunk. Ahogy feljött a fény, Cilu odakuporodott a vállamra, és mély átéléssel kurkászta a hajamat, a felcsendülő zene sem billentette ki nyugalmából.
Nagysikerű előadás lett ez a Čapek, olyannyira, hogy a következő évben meghívtak minket a prágai Színművészeti Főiskolák Világfesztiváljára. Csakhogy az állatkert nem adta ki a majmot, mindenféle oltások kellettek volna Cilunak, meg ilyen-olyan engedélyeket beszerezni, amit az állatkert nem vállalt. Annyi segítséget ígértek csupán, hogy áttelefonálnak a prágai állatkert igazgatójának, lennének szívesek 1, azaz egy drb. majmot kölcsönadni a részünkre, egy estére.
Prágába érkezve még kora délután az állatkertbe mentünk K.-al, tudtak rólunk: hogyne, szívesen, csakhogy szelíd makákónk nincsen. Van viszont egy elég türelmes gibbonunk, ha az esetleg megfelelne… Az ottani ápoló készségesen kinyitotta a gibbon ketrecének ajtaját, ő előre, én követtem, a gibbon pedig álmatagon figyelte közeledésünket. Előbb az ápoló vette kézbe, aztán, mint a csecsemőt, átadta nekem, a gibbon hosszú karjai lógtak, s az egész majom nagyon béketűrőnek és közömbösnek tűnt, nem lesz ezzel gond.
Azzal váltunk el, hogy előadás előtt egy órával taxival jövök a majomért.
Fél hat körül megálltunk az állatkert előtt, a sofőrnek mondtam, várjon itt, de ne lepődjön meg, ha egy kevésbé szokványos utasa lesz. Mondta, rendben: kellett neki a fuvar, meg az extra borravaló.
Amint kihoztuk a ketrecéből, a gibbon nyugtalan lett. Két kezét fogva vezettük a járdán, egyik oldalon az ápoló, a másikon én, köztünk a majom úgy lépegetett, ahogy a járni tanuló gyerek. Záróra előtt volt, az állatkertbe még lézengett néhány kései látogató. Szembejött velünk egy idősebb pár, az emberi fejlődés őstörténeti példányai, füttyögve, makogva akartak szóba elegyedni a gibbonnal. A majom előbb nem vett tudomást róluk, a második szembejövő emberpéldány azonban kiborította, nyugtalanul kezdett forgolódni, és ki akarta tépni a kezét a kezünkből, mire az ápoló felvette az ölébe, s akkor kicsit megnyugodott. De csak kicsit, és csak addig, amíg a taxihoz nem értünk. A világért sem akart beszállni. A járda mellett vaskorlát volt, megragadta, fogta erősen. Az ápoló megpróbálta lefejteni az ujjait a korlátról, előbb egyik ujját, aztán a másikat, már a hüvelykujjnál tartott, a majom érezte, hogy vesztésre áll, egyik keze már az ápoló markában volt… Akkor a gibbon végső rémületében belemart az ápoló csukójába. Hallottam a roppanást. Ahogy összeroppantotta a csontot. Az ápoló felüvöltött, elengedte a majmot. A gibbon nem rohant el, ahogy várható volt, csak újra megfogta mindkét kezével a korlátot, és nézett ránk állati rémülten. Az ápoló csuklója azonnal dagadni kezdett, és abból már biztosan lehetett tudni, hogy csonttörés, és akkor mondtam az ápolónak, hogy én inkább nem vinném el ezt a majmot, és ő igazat adott nekem. Népes közönség gyűlt össze az utcán, egyesek röhögtek, mások kárörvendően szidalmaztak minket, ők valamiféle állatvédők lehettek. Később egy másik ápoló jött oda, elkezdte cirógatni a gibbon görcsösen kapaszkodó kezét, és a majom hamarosan elengedte a korlátot, s az ápoló visszavitte a ketrecbe. A sérült ápoló pedig sápadtan beült mellém a taxiba, bemondta a sofőrnek az orvosi ügyelet címét, amikor odaértünk, kiszállt, a karját, mint egy babát tartotta, kicsit sziszegett, nagyon sápadt volt, és bement az ügyletre.
Én pedig elmentem a színházba játszani. Majom partner nélkül.
Calvero
