– Évtizedek óta közszájon forog a történet, akárcsak annak idején annak a legendás színésznek a nemi szerve… – mondta Ő, és a paradicsomos bajsza alatt bujkáló mosollyal a színésznő felé biccentett. – Ahogy ti is tudjátok, és bizonyára gyakoroljátok, minden színésznek vannak bizonyos előadás előtti szertartásai, amivel oldja a lámpalázat. Te például mit szoktál csinálni? – fordult a színésznőhöz, akinek e váratlan kérdés kicsit összekuszálta lószerű tekintetét.
– Én? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen. – Én imádkozni szoktam.
– Te imádkozol. Szép, áhítatos elfoglaltság. S te? – kérdezte tőlem.
– Régebben beszédgyakorlatokat végeztem hadarás ellen. Mostanában jógagyakorlatokat végzek. Az állapotba hoz, segít koncentrálnom.
Az én válaszomat is elismételte, és közben hol a színésznőre, hol rám pattintotta tekintetét. Magatartásában volt valami orvos-bácsis fölényesség, bujkáló mosolyát elnyomni igyekezve motyogott maga elé, és ujjával az asztalterítő redőit simogatta, kényszeres egyhangúsággal.
– A huszadik század első felének legendás színésze orális szexuális szolgáltatásokat vett igénybe előadás előtt. Az e célra bérelt cselédlány, megfelelő anyagi javadalmazás ellenében minden előadás előtt fél órával bekopogott az öltözőjének ajtaján, tessékre bement, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és nekifogott. Egyik este aztán a szokottnál bátortalanabb kopogás után egy ismeretlen cselédlány lépett be az öltözőbe. Elfogódottan, szemlesütve köszönt, bemutatkozott, s elmondta, hogy a barátnője beteg, „tetszik tudni, valami sebecske jött ki a szája sarkán, valami herpesz, vagy hogy hívják”, és őt kérte meg, ugorna be helyette. A színész hosszan tűnődött, vajon ilyen komoly, mondhatnánk bizalmi munkát lehet-e ismeretlenre bízni, hisz az előadás sikere függ a művelet szakszerűségétől. Tűnődés után bólintott, „a feladatot ismeri?”, kérdezte a lánytól, mire a lány is bólintott a fejével. „Akkor tessék lefáradni”, mutatott kezével terebélyes pocakja elé a padlóra, mire a lány letérdelt, gyors és célratörő kézmozdulatokkal kibugyolálta a feladat ellátásához szükséges eszközt… és megint bólintott a fejével. Érzékien dolgozott, majd kis idő múlva ábrándosan felnézett, és jó hangosan felsóhajtott: „Haj, ha édesanyám látná, hogy nekem milyen nagy művész udvarol!” Darabig merengett ezen, aztán visszabukott munkájához. A történet kimenetelének ismeretében gyanítható, hogy a beugró lány nem végezte megfelelő színvonalon a feladatát – ne, ne ítéljünk szigorúan, hisz tudjuk, hogy beugrani nem könnyű, sőt nagyon is hálátlan dolog. Ezért történhetett meg az a malőr, hogy az agg mester egyszer csak bóbiskolni kezdett, s elaludt. A lány minden technikai tudását latba vetve harcolt az anyaggal, és az eredmény nem is maradt el. Amikor érezte, hogy a művész a végkifejlet felé közeledik, nehogy szorgoskodása hiábavaló legyen, a színész kabátujját rángatva ébresztgetni kezdte: „Művész úr, ébredjen fel! Élvezni tetszik!”
Calvero
