Úgy állt ott a Csik-ér partján, mint a föld sóhajtása az ég felé. És úgy hozzátartozott a Vőgyhöz, mint szerszámhoz a nyele.
Ha későbbi életemben valami szépre akartam gondolni, arra a jegenyére gondoltam, mint nevelőre. Felkiáltójelként állt ott a patakparton, és figyelmeztetett engem. Bárcsak meghallottam volna későbbi életemben minden figyelmeztetését.
Hogy a földről útnak kell lenni fölfelé, s hogy a földit röpíteni kell, ha emlékezetessé akarjuk tenni, ahhoz ez a jegenye adta első ízben a hangtalan leckét. Ez a zöld, gótikus katedrális, melyre az ég kékje borult. Szárnyalni engedte, sőt biztatta fölfelé a képzeletet, ami megszületett csodás lombozata között. A lombok tele voltak zsizsegéssel, hol a széltől oly sajátosan billegő levelek zajától, hol a verébcsiripeléstől. Ez a jegenye volt a verebek otthona. Magasan fészkelhettek rajta és háborítatlanul, mert a jegenyének nincs hasznos gyümölcse. S mivel a verebek izgágák, és tömegben szeretnek élni, kedvükre alakíthatták a maguk zsibongó diszkó klubját.
A patakban rendszerint gólyák álldogáltak, ők szolgáltattak őrséget a patak menti úton haladóknak. Vagy fent köröztek a magas légben, lassú szárnycsapásaikkal mintha az én égő szívem hűsítését szolgálták volna. Hosszú csőrük, magas lábuk a fegyelem és szigor jelképének tűnt fel, és némaságuk még fokozta ezt a látszatot.
Félnapokat töltöttem el a jegenye közelében; ott ültem a patakparton, és úgy lógattam a lábam, mint mostanában: mintha a világ peremén üldögélnék, lábamat lógatva lefelé. Ott lőttem légpuskámmal első gerlémet. Napokat ültem lesben, hogy a verebekre vadászó vörös vércsét lefényképezzem az 1997-nem megjelent könyvem, a Vadregény illusztrálására. De mindig olyan sebesen csapott le a vércse, hogy nem sikerült nyomdaképes fotót készítenem róla. Így csak vércse nélkül álldogál a jegenye, mint szikár és magas úr néhány cselédjével, a könyv 8-ik oldalán.
Calvero
