Huszonnyolc évvel ezelőtt jelet meg első írásom a Nimródban (kábé én is ugyanannyi esztendős voltam akkor.) Ugyanabban az évben Az átkozott című novellámmal az Irodalmi Pályázaton díjat kaptam. Nem önfényezésből kezdtem ezzel, a már különben is minden olvasóm számára ismert bla-blával. Hanem, mert azóta is úgy üldözöm a rögeszmémet tűzön-vízen-éren-lápon át, ahogy a nomád magyariak üldözték a csodaszarvast. Mi a rögeszmém? Hogy a vadászirodalmat integrálom a magyar irodalomba. Hogy ne legyen lenézett szubkultúra, ami többnyire abban nyilvánul meg, hogy ráncos tökű nyugdíjas vadászok párás szemmel merengenek a múltba (mint sokszor e sorok írója is.) Hanem eleven és valódi legyen a vadászirodalom, akár meg is fosztva a műfaji szóösszetétel első tagjától; egyszerűen irodalom legyen, hús vér szereplőkkel, akik vadászok vagy vadászellenesek; kiknek ugyanolyan öröme és fájdalma van, még ha urbánus lelkek is; azok számára is, akik csupán virtuális mivoltukban léteznek a számítógép előtt, és csak akkor látnak erdőt, ha beütik a Google-ba. És kik majd az önámítás megnyugtató tudatában halnak meg, hogy ami mögöttük volt, az volt az élet.
Ilyen elszánással indultam huszonnyolc évvel ezelőtt. Nem Pegazuson. Don Quijute Rozinante nevű rozzant lován. Amikor vadászkönyvet írtam, minden alkalommal úgy fogtam tollat, később úgy ültem a billentyűzethez, hogy most megírom azt a vadászirodalmi alkotást, amit százezrek olvasnak; a diákbuszon a matrózruhás lányok egymás kezéből kapkodják ki a könyvemet, és sikítva tépik egymás haját, hogy melyikük olvashassa mielőbb; a Népstadionban dedikálok, ahol lovas rendőrök kardlapozzák az autogramomért visítva tülekedő terhes anyákat. No, ezt „A szerzői naivság kórképe” fejezet alatt tanítani lehetne a Pszichológiai Tanszéken. Ez nyilvánvalóan sosem teljesülhetett. De mindig üres volt az un. asztalfiókom, két év szilenciumot leszámítva a Nimród minden számában jött le írásom, jelenleg is folytatásokban közölik egy vadászregényemet, minden megírt sorom megjelent könyvben vagy újságban, gyakran nem is vadászújságban, többségében még honoráriumot is kaptam érte (?) (Emlékszem, hogy tizen…-évvel ezelőtt a Nők Lapja Évszakok melléklete rendelt írást Alaszkáról; az átmenőn jelent meg sok fotóval; mostanában pedig az újvidéki Magyar Szó hétfőnkénti irodalmi melléklete hoz tőlem írásokat, és az ÉS-sel is levelezésben állok.)
Négy évvel ezelőtt eljött a pillanat, hogy „ha a hegy nem megy Mohamedhez…”, akkor én megyek a hegyhez, értem ezen a Parnasszust. És akkor másfél év alatt megírtam a Színésznőt vadásztam című regényt, amely a színházi világ titkait mutatja meg (leplezi le?), sok erotikus jelenettel. Gondolván, hogy most aztán a matrózblúzos diáklányok… terhes anyák … satöbbi.
Nyolc kiadónak küldtem el a Színésznőt vadásztam című pikareszkemet. Öten nem is válaszoltak. Egy helyről ígéretet kaptam a kiadására, de aztán ők visszahátráltak (megijedtek?) Egy nevet megemlítek, aki bár nem vállalta a kiadást (Morcsányi Géza, a Magvető ma már nyugalmazott igazgatója), őneki hálás vagyok, mert kétszer is elolvasta az anyagot; szakszerűen és őszintén rámutatott a regény értékeire és hibáira; felsorolta a kiadás melletti és elleni érveit, és az elleni érvek valamivel erősebbek voltak, és ezt én is beláttam. (E művemmel tehát esélyt teremtettem, hogy majd legyen egy posztumusz kiadású regényem.)
Szárszónak is egy a vége ((nem vasúti sínpálya! Írói pálya! (?)), hogy mindebből azt a következtetést vonjam le, s vegyem végre tudomásul, hogy lehetetlent akartam megfogni és elérni, mint mikor mégy a vasúti sínek közt, és oda akarsz eljutni, ahol a sínek összeérnek. Hogy a vadászirodalom – még ha irodalmi szintű is, mint Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című visszaemlékezése, vagy a hamarosan megjelenő Farkasfog című vadász-thrillerem (a vélt értékítélet nem= nagyképűség; az álszerénység= hazugság) – tehát a vadászirodalom nem integrálható az általános irodalomba; megmarad a szubkultúra sivár Szaharájában. Szahar érzés.
De a fentiek dacára február 14.-én, amikor az említett thrillert dedikálom a BNV FeHoVa vadászrendezvényen, nem árt lovas rendőröket kirendelni. ((Figyelem, figyelem!, a vak vagányon gyors önirónia haladt át! A vagányok mellett tessék vigyázni!) Tehát szeretettel várok minden terhes anyát, és matrózblúzos diáklányt a FeHoVára! (Utóbbiakat főleg!))
Calvero
