Amint az utcára ért, a mozdulatlanul lógó hintára pillantott. Átvágott a parkon, lecsípett egy karcsú tűlevélkét a duglászfenyőről, menet közben szagolgatta a levélből kipréselt illóanyagokat. A duglászfenyőnek kellemes narancsillata volt, és erről eszébe jutottak az elmúlt karácsonyok, amikor Leonórával otthon ültek, és nagy békességben nézték a duglászfenyő karácsonyfát. És Élő Gábor akkor elmagyarázta Leonórának, hogy ez a fenyő Kanadából származik, és szobahőmérsékleten elég korán kezdi hullatni tűlevelét, mégis érdemes ezt a fát karácsonyfává avatni, mert a levele kellemes narancsillatot áraszt. És le is tépett a karácsonyfáról egy levélkét, mutató- és hüvelykujja között szétmorzsolta, és a nyert illatot Leonóra orra alá tartotta. És Leonóra olyan szépen mosolygott akkor, hogy ez a mosoly volt élete legszebb karácsonyi ajándéka.
Nem akart villamossal utazni. Csak három megállónyi a távolság. Hazafelé pillanatra megállt, mert megint belenyilallt térdébe a fájás. Ilyen nyirkos, csontig hatoló ködben ez a fájdalom rendszeres volt. Mikor tovább indult volna, visszanézett. Két sarokkal mögötte egy fekete csuklyás alak állt. Élő úgy tett, mintha nem vette volna észre. Tovább ment a főutcán, egy sarkon hirtelen befordult, ott aztán rohanni kezdett, hamarosan még egy mellékutcához érkezett, ott is befordult; iszonyúan fájt a térde, de csak rohant eszeveszetten. Jobbra egy lakatlan telek állt, régi, romos házzal, kertjében embermagasságú ecetfákkal. Bevetette magát az ecetfák közé, lekuporodott és várt.
Öt percig semmi sem történt. Már mozdulni akart, hogy hazamegy s bevesz egy nyugtatót. Ekkor megpillantotta a járdán a fekete csuklyást. Lassan jött. Megállt az ecetfák előtt. Odafordult Élő Gábor felé. Mozdulatlanul nézett. Arca nem látszott, de mintha egyenesen a szemébe nézett volna. Élő Gábor remegni kezdett, erősen kellett türtőztetnie magát, hogy ne rohanjon rá, mint egy vadállat, s fél téglával ne verje szét az arcát, a csuklya mögé rejtett arcát, azt szétrohadt, halott arcát, amely még a túlvilágról is üldözi őt, és végül is eléri célját, s megöli őt.
Nem mozdult. Továbbra is ott remegett a levelek közt. Ekkor a csuklyás komótosan tovább lépkedett, eltűnt a szeme elől. Élő Gábor lassan, mint vájatából a patkány, előbújt a hideg, nyirkos ecetfák közül, kinézett az utcára. Csak a ködben ázó fákat látta. Visszament a főutcára, és most már gyorsan sietett a lakása felé. A ködből valami feketeség közeledett. Hideg borzongás futott át a hátán, behúzódott egy kapualjba. Egy fekete kóbor kutya loholt el mellette, a közelben lévő fánál felemelte egyik hátsó lábát, vizelt, aztán futva eltűnt a ködben.
Még várt. Ott állt a kapualjban, és azt a helyet nézte, ahol a fekete kutyát utoljára látta. Már összeszedte magát, és indulni készült tovább, amikor ugyanazon a helyen, ahol a kutya eltűnt, megjelent a fekete csuklyás. Élő Gábor ebben a pillanatban rohanni kezdett; fiatal korában válogatott kerettag atléta volt, rohant, ahogy erejéből bírta, már nem törődött a térdében lévő porckopással sem.
Tudta, hogy a lakásától nem messze van egy hely.
Az utolsó saroknál megállt, visszanézett. Látótávolságban senki nem volt. Öt percig állt és várt; fogcsikorgatva, gyilkos indulattal lesett abba az irányba. Tudta, hogy a csuklyás itt van a közelben, és ha akar, akár az ő lakására is behatolhat.
Felmászott a ház bejárata előtti japánakác fára, annak egyik kihajló ágán elhelyezkedett. Mint Zimbabwében a leopárd, gondolta, és szorosan az ághoz simult. Teste szinte egybeforrt a fával. Amíg ott lapult, visszaemlékezett arra, amikor tíz évvel korábban, egyik regényének jogdíjából életében először elmehetett Afrikába. A feleségét is szerette volna magával vinni, hogy együtt éljék át ezt. De a jogdíj összege nem fedezte. Egyedül utazott. De évekig kellett hallgatnia felesége szemrehányásit „ …te önző gazember, abból a pénzből elmehettünk volna együtt egy közelebbi helyre, de te…” És ott, Afrikában, kint a bozóterdőben hallotta a leopárd hörgését, és később hallotta a leopárd halk lépteit a kunyhója közelében. És reggel a fekete bőrű szakács ébresztette, aki azt mondta neki „… mister, az éjjel itt járt ön közelében a fekete párduc…” Ami persze azt jelentette, hogy a szakács, afrikai mivolta ellenére nemigen konyít a vadászathoz, sem az afrikai vadakhoz, mert akkor tudta volna, hogy Afrikában nagyon ritkán fordul elő a leopárd melanisztikus változata, a fekete párduc; ez inkább az ázsiai párducok közt gyakori.
Tíz percig semmi sem történt. Aztán a sarkon megjelent a csuklyás. Megállt, szétnézett. Zsebéből elővett valami műszert. Azt nézte sokáig. Majd lassú, kimért léptekkel elindult Élő Gábor lakásának bejárata felé. Amikor a japánakác fölé ért, Élő Gábor rávetette magát, akárcsak a zimbabwei fán leselkedő leopárd; ledöntötte a lábáról a csuklyást, egész testével ráfeküdt, ránehezedett, megszorította a nyakát, mint annak idején ott a Sétáló utcán, amikor elfogta a rablót.
Nem sok ellenállást tapasztalt. Egyetlen mozdulattal lerántotta fejéről a csuklyát.
És akit látott, attól kirázta a vad rémület.
Calvero
