A tél eleje is ebben telt: felmenegettem a pizzériába. Bevanda. Ha szép idő volt, beálltam bocanje-t játszani. Vlado (az a pasi, aki első nap a földhöz csapkodta a hobotnicámat) egyszer odaült az asztalomhoz. Érdekelte, hogy ki is vagyok én.
És mennyire ismerős helyzet volt…, déja vu, ahogy értelmiseggek mondják. Ugyanúgy ültem oda én is, sok évvel korábban Andor asztalához a Marhában, mert érdekelt, ki lehet ez az idegen, akit erre az elcseszett helyre vetett a sorsa, vagy az elcseszett döntése, mellyel elcseszett életét akarja helyrehozni. Vagy még jobban elcseszni. Esetleg.
Akkor, ott a pizzériában vettem észre először magamon azt az érzést, hogy én Andor lettem. Forduljon orvosához vagy gyógyszerészéhez, mondtam magamnak (mert mióta sokszor voltam magamban, elkezdtem magammal beszélgetni, de unalmas partner voltam, mert mindig kitalálltam, mit akar mondani a másik.) Igen, de most komolyan: hogy Andor életét élem. Először csak a tudatalattimban. Aztán… hát igen: az a könyv, amiben az életét, és a világutazását megírtam… az okozhatta.
Igen, szóval a Vlado. Odaült. Furcsa egy feje volt nekije: olyan bulldogszerű. Az alsó állkapcsa kifelé állt, csak az a fogsora látszott, a felső fogsorát pedig vagy eltakarta a lefittyenő felső ajka, vagy nem is volt nekije. Inkább a „nem volt”-nál maradok. Így utólag. Mert, ahogy evett. Mint a harapófogó, aminek csak egyik fele van meg, aztán nem tudsz vele harapófogni. Vlado sem tudott harapni, hanem a felső ajkával maszatolta el a pizzát az alsó fogsorán. Nem lehetett vele beszélgetni se. Azazhogy… lehetni lehetett, csak nem lehetett érteni, hogy mit mond. Mert a fogsora.
Aztán egy nap azt mondja, holnap kezdődik a vadásszezon, menjek el velük disznóra. Pedig nem tudhatta, hogy valaha vadász voltam. És hogy igazi téli hajatóvadászaton is voltam már néhányszor. Ahol igazi a tél, nem úgy, mint a tengermelléken. Emlékszem azokra a zempléni vadászatokra, milyen emelkedett és boldog hangulatban telltek. A hajtók térdig gázoltak a hóban, és a kétmázsás kanok a testükkel túrták maguk előtt a havat. A szánok libasorban, nesztelenül siklottak a keskeny erdei utakon, néhol magas, néhol meg alacsony fenyők között, amelyek ágaira tömött, vastag lepényekben tapadt a hó. Mindig a nagyapám mellett ültem a szánon, és éreztem a pipájának a jó illatú füstjét, és estefelé láttam a vöröslő parazsát. És a nagyapám mesélt nekem a jávorszarvasokról, amely ilyenkor a mély havat járja, és a nyárfák kérgét rágja, meg a medvékről, amely téli álmát alussza, és meleg leheletével, szuszogásával megtölti a barlangját. Ami voltaképpen nem is barlang, mint az altamirai, hanem csak egy szűk üreg, melyet könnyű neki belehelni…
Másnap volt, vagy harmadnap. Néhány balkáni kopóval kimentünk a hegyekbe, engem Vlado leültetett egy sziklatömbre, mely valamennyire kiemelkedett a bozótosból. Ott hagyott. Egy óra múlva kutyacsaholás, és látom, hogy a szemközti oldalban rőt süldő lohol, és Vlado puskájával odalőttem, de csak mögötte porzott a szikla. A kölcsönpuskára fogtam a hibázást, mert a vadász mindig keres önmagán kívüli okot a hibázásra. Ez már a vérünkben van. És a másik is tudja, hogy nem a puska a hibás, de készségesen elhiszi, mert cserébe én is elhiszem legközelebb, hogy ő azért cseszte el a diszót tíz lépésről, mert a puska… Így könnyebb mindenkinek. A disznónak meg mindegy.
Imét eljött a tavasz. Aztán a nyár. Visszatértem a szigonyos vadászathoz. Amikor egy nap… Hőő, várjunk már, nem itt kezdődött. Hanem, hogy aznap eszembe jutott, hogy fel kéne mennem a hegyre, meglátogatni Andort. De aztán mégsem mentem. És Poszeidon büntetéseként majdnem odavesztem.
Igen, aznap szigonnyal mentem el arra a távolabbi részre, ahol sok halat reméltem, főleg azt az ezüstszínű branci nevű halat, aminek omlós a húsa, vajban és foghagy… Haggyuk ezt, nem ez a lényeg. Hanem, hogy olyan helyen ugrottam be a vízbe. A partszakaszt mintha késsel szelték volna le. Amikor beugrottam, rögtön láttam, hogy itt nem tudok majd kijönni, mert a meredek sziklákon még csak megkapaszkodni sem lehet. De nem törődtem vele. Hiába, kopordi parasztgyerekként nem lehet kiismerni a tengert, ilyen rövid pár hónap alatt. Kiismerhetelen, mint az asszony. Ezt mondja Santiago is az Öreg halászban.
Amikor lecsapott a vihar, először még nem ilyedtem meg. Csak amikor végképp meggyőződtem róla, hogy ahol beugrottam a tengerbe, ott nem hogy kimászni, de megfogózkodni sem tudok, mert a hirtelen támadt hullámok úgy tépnek le a szikláról, ahogy én a musulje nevű kagylót. Ekkor már villámlott is, és zuhogott az eső, a fejemen átcsaptak a kullámok, habosat köpködött a tenger, mint egy átkozódó tenyérjós cigányasszony, akinek jóslatáért nem fizettél eleget. Pedig ő csupa szép jövőt jósolt neked, család, gyerekek. Egyre kétségbeesettebben akartam magamat tartani. A szigonyt már korábban eldobtam, mert mindkét kezemre szükségem volt, és a búvárszemüveg is elveszett, már nem emlékszem, miképpen. A parttal párhuzamosan úsztam jódarabig, de ott sem volt kevésbé meredek a part. De megpróbáltam. Mert úgy láttam, ott vannak kapaszkodók. Lerúgtam a talpakat. Darabig lebegtek a felszínen, s amikor megteltek vízzel, bluttyogva elmerültek. Ezt csak gondolom, hogy bluttyogtak, mert a viharban csak a csattogást és a hullámverést lehetett hallani. Elkezdtem mászni felfelé. Körmeimet belevájva a repedésekbe. Ott észre sem vettem, hogy a körmeim teljesen felszakadoztak, elváltak az ujjamtól, csak másztam, és egy helyen elfogyott a bátorságom, mert éreztem, hogy egy domborulaton csak úgy tudok átkerülni, ha csak a kezemmel, vagyis az ujjaimmal kapaszkodom, mert majd a lábaim a levegőben lógnak. Remegtem a félelemtől, de sikerült felmásznom a szikla tetejére.
Amikor másnap eljött hozzám Csaba, és megmutattam neki azt a helyet, azt mondta, hogy ez lehetetlen, merthogy ott emberi lény nem jöhet fel, legfeljebb, ha légy dugta az anyját. Ezt mondta. Mielőtt megmondta volna, hogy miért jött. Hogy meghalt Andor. Tegnap hozták le a holttestét a hegyről, és van ismerőse a hullaházban, és ha akarok, elbúcsúzhatok tőle.
Egy bádogasztalon feküdt. Néztem szelíd, finom fejé. Hosszú fehér haját, szakállát. A hullaház ablakán, oda nem illő hangulatot sugárzott be a júliusi nap. Andor a rettentő fény világosságában feküdt, karjai harcosan összefonva emelkedtek ki a lepedőből, minthogyha még mindig láthatatlan ellenséggel harcolna, oldalán az amazoni Titanával. Haragos száján egy néma és tragikus kiáltás, amelyet az én füleim már nem hallottak. Teste, amely a folytonos világmegismerés kalandvágyában emésztődött el, most – az örökkévalóság számára – egy tragikus szoborművé fagyott.
VÉGE VAN
