Minden reggel úgy kelek fel az utóbbi időben: „Jó reggelt vaddisznók!” Néha: „Jó reggelt karibuk!” Nem azért, mert a közelemben, vagy akár a közeli távolban vaddisznók, pláne karibuk lennének. Hanem, mert a gerincem emlékeztet rájuk. És az elmúlt negyven év vadászataira. Nyögések közepette.
Arra emlékeztet, amikor harminc évvel ezelőtt, életem első és máig legnagyobb testű vadkanját, a maga kétszáz kilójával egyedül raktam be az R 4-es kis kocsimba. Aztán – még ugyanott, a Duna árterén – a lábánál fogva vonszoltam a nyolcvan kilós disznókat, az egy kilométerre lévő kocsiig, mert akkor még nem hordtam magammal gurtnit. De hát ezt szinte heccből és könnyel csináltam, gondolva, hogy én Iron Man, Vagy Mad Max vagyok, Elpusztíthatatlan Acélember. Mert fiatal korában elpusztíthatatlannak érzi magát az ember, legalábbis én úgy éreztem. „Ifjúságom, e zöld vadont, szabadnak hittem és öröknek, és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek…” Írta J. A. harminc éves korában. Neki már akkor zörögtek. Pedig nem is vonszolt vaddisznókat. OK, éhezett, ezért zöröghettek a csontjai. És édesapám is eszembe jut, akit ilyen idős korában a vadászat nyomorított meg; ellőtték a lábát, és a reggeli öltözködés szintén szertartásosan hosszú volt számára, mint nekem. De ő nem nyögött. Erősebb volt nálam.
Az én csontjaim attól sajognak, hogy a szenvedélyem sosem hallhatott a szóra, hogy: ennyit, elég!, ne tovább!! Ellenkezőleg: nyomjuk padlóig a gázt! Vigyük öt mérföldön keresztül a hátunkon a fél karibut, az örven kilós jávorszarvas combot! És vittem is. És másnap fitten ébredtem, fittyet hányva a fáradtságra. Semmi sem fájt. Amikor egy bükki szarvasbikát egyedül raktam be a csomagtartóba, mert drága barátom (alacsony matematikatanár) azt mondta, hogy fáj a háta, nem tud segíteni. És beraktam egyedül. ((Komikus utózönge, hogy az akkori vadászelnök a hátunk mögött azzal vádolt minket, hogy biztos vendég is volt velünk (lévén a vendéghívás limitált), mert, mint mondta: „két ember nem tud betenni egy bikát”. Ha tudta volna, hogy egyedül tettem be, Jenci erkölcsi segítségével…! (manapság sokszor álmodom Jencivel, és a bükki területtel.))
És hány vaddisznót levonszoltam egyedül, a bükki Nádastóról…!
Szóval acélembernek gondoltam magam, aki mindent elbír, aki elpusztíthatatlan. Mert erős. Csak közben a vaddisznók, karibuk és szarvasok megajándékoztak:
Kullancstól kapott, lime-kórból eredő csukló és vállfájdalmak.
1 drb. gerinc-sérv és kopás
2 oldali forgókopás
2 térdkopás
(Csak éppen a makkom hegye nem kopott még el. Az Iron Man „irónja” még jól fog. (Ez nem önirónia s nem is dicsekvés, mert kérdés, hogy meddig fog még fogni?))
Calvero
