. – Nem, mégsem oké. Menjünk haza – mondtam, mert hirtelen olyan fáradtság tört rám, mintha két napig kubikoltam volna. – Fáradt vagyok – indokoltam. És tényleg fáradt voltam. Mint kőműves koromban, ha alapokat ástunk. Alapjaiban kezdtem vizsgálni Éva személyét és a kapcsolatunkat. És sehogy se tudtam megérteni, hogy miért ülünk mi úgy, mint akik véletlenül keveredtek egymás mellé valami tanyasi fogadóban. Évára pillantottam. Éppen ivott akkor a bevandából. Még le is nyalta a vérpiros cseppeket az ajkáról. Mint a macska. Nagymacska. Gepárd. Aztán a szomszéd asztal felé néztem, ahol egy vadásztárs elmeháborítóan nagy hazugságokat mesélt, hogy ő látott olyant, hogy egy farkas és egy vadkan verekedett, és folyt a vér… De bizonyisten, hogy láttam, bizonygatta. Nem akartam hallgatni, de kénytelen voltam, és az jutott eszembe, hogy Istennek bizonyisten öröme telik abban, hogy ilyen seggfejeket teremt, ez egészen biztos, máskülönben nem árasztotta volna el velük a világot.
–De hát még csak ez után jön a tombola… ne menjünk még haza – mondta Éva.
–Nem akarok tombolást. – Tudtam, hogy milyen rossz szójátékot mondtam, de úgy éreztem, ez a helyzet megeszi az agyamat, és csak rosszabbnál rosszabb megoldások tolakodtak bennem. És szinte kivert az izzadság is, olyan undor fogott el ettől az egésztől. Felálltam az asztaltól, levettem a fogasról a kabátom, a hónam alá csaptam, és elindultam kifelé a Marhából. Szótlanul. Mint akinek a méltósága (?) se tűri, hogy megindokolja a távozását. Oldalt pillantottam, mert lihegést hallottam. Éva követett. Kiléptünk a kocsmából. Sötét volt, csak az ablakon át vetődött kevés fény a járdára. Soha nem voltam még olyan közel ahhoz, hogy változtassak az életemen, mint éppen akkor és ott, a kocsma előtti sötétben. Ezt éreztem.
–Nem volt ez ostobaság? Amit odabent tettél?
Úgy vonta meg a vállát, mint a kamaszlány.
–Pedig én szerettelek – mondtam, s hogy ellensúlyozzam a szavaimat, nyeglén nekidőltem a kocsmának, egyik talpamat a falnak támasztva. –És te is szerettél. Lagalábbis ezt mondtad.
–Lehet. De nem akarlak szeretni többé.
Meg akartam ölelni. De ő, mint a kígyómarás elől:
–Nem! Ne – kiáltotta magánkívül az iszonyattól. – Gyülöllek, soha nem is szerettelek! Mert te egy kis Frankenstein-teremtmény vagy! Én csináltam belőled embert! Meg az Andor! Mi raktunk össze téged! Emberdarabokból! Előtte még a nevedet is hibásan írtad le, most meg…
Elcsuklott a hangja. Csak a lihegése hallatszott. Egy perc múlva megszólalt, még egyszer a csendben. Hangjában angyali tisztaság. Mint az ereszen lógó jégkristály.
–Isten veled – mondta, és visszament a Marhába.
Elindultam haza. A kocsmai zenész hangja egyre távolabbról szólt. Többször megálltam a sötétben. Mert muszáj volt. A szívemben tompa csend. A fülemben a kocsmai karattyolások, még a zene is. Meg mintha harangoztak volna bennem, ez olyan volt. Talán rohannom kellene, vagy ilyesmi, ami a vérkeringésemet és az elkeseredésemet is rendbe hozza. De nem volt erőm hozzá. Ismét megálltam. Kísértést éreztem, hogy elindulok visszafelé, hogy nem történt semmi, ez milyen jó vicc volt!, ugye Éva…?
De nem mentem vissza.
Másnap elköltöztem Budapestre.
Calvero
