Bántott, hogy Andor nélülem ment el túzokkeresni. Azt már megszoktam, hogy sosem szól, ha elmegy. De ezt közös tervként tárta elém, amikor taxival visszahozott bennünket Pestről. Azt hittem, számít rám. Miközben mindezt tudtam, azzal is tisztában voltam, hogy Andornak csakis az árnyákában lehetek – és ebben Évának is igazat adtam –, mert Andor valódi életet él. Ő hős, és ha én nem is vagyok ellenhős, mégsem tettem semmi olyant, ami felemelhetne az ő közelébe. Hacsak az nem, hogy igyekeztem híven megírni élete történetét. Ezt nem önigazolból mondom. Amit Andor a végsőkig vitt az életében, én még a félútig sem mertem, ráadásul józanságnak hazudva a gyávaságomat, önmagamat is becsapva, ezzel vígasztalódva. Én az írásban és a könyvekben éltem le azt az életet, amit Andor Afrikától Alaszkáig keresett s talált meg. Ha engem könyvek nélkül magamra hagynának, olyan lennék, mint az iránytű vagy a GPS nélküli hajós. Eltévednék: nem tudnám, mihez tartsam magamat, mit szeressek, mit gyűlöljek, mit tiszteljek, mit nézzek le. Még arra sem lennék képes, hogy megéljek a tundrán, tehát eszkimó sem lehetnék. Hát igen. Az embernek tisztázni kell bizonyos dolgokat önmagával…
Elmentem Nyisztor Petihez, a polgármesterhez. A tikárnője nem kérdezett semmit, tudta, hogy együtt jártunk iskolába, és együtt vadásztunk. Iskolatársam sok akadt nekem, ahogy ez falun van, de nem barátkoztam velük, némelyiknek nem is köszöntem, mert nem szívesen emlékeztem a gyűlölt gyermekkoromra. Különösen az iskolaévekre. Csak két-három ember akadt, akinek köszöntem, ha találkoztunk. Ezek közé tartozott Nyisztor Peti is, aki az iskolában semmivel sem tűnt ki, csendes fiú volt, akit mindenki szeretett. Mindig rosszul tanult, mégis sikeresen végezte el az iskolát, mert volt protekciója. Felnőtt korára igencsak megváltozott, mert földeket örökölt. Talán ezért változott meg. Harsogó és magabiztos lett, és imádta tulajdon szellemességeit, melyek sokszor ostobán sültek el, pedig emígy jól pergett a nyelve. Ezért lett politikus belőle. Petit választottuk vadászelnöknek is, mivel polgármesterként kapcsolatban állt a politikai elittel, akiktől mindenféle előnyöket tudott kilobbizni. Hogy a falu előljárójaként kicsit megváltozott, távolságtartóbb lett, azt olyan természetes következménynek véltem, mint mikor a himlő után rücskös marad az ember arca. Hegyes lett a füle. Nemrég láttam egy természetfilmet, és abban volt, hogy a farkashordában ha az alfa hím kivívja a rangját, egyből kihegyesedik a füle. Ami a dominancia jele. És a szőre is kifényesedik, mert jobb falatokat kap; alanyi jogon jár neki a zsákmány legfinomabb része. Peti füle is kihegyesedett, mióta polgármester lett. És mióta a zöldmezős létesítmények pályázatának elbírásásában ő a kuratórium elnöke, a szőre is fényesbb lett, hogy így fejezzem ki magam. Azóta építtetett a lányának nyaralót, és a kocsiját is lecserélte. De így volt ez akkor is, amikor megválasztottuk vadászelnöknek. Pedig kezdő vadász volt, mégis ő osztotta az észt a hajtások előtt, és a kompetencia osztásánál is ügyesen választotta ki magának a részeket. Amikor polgármesterré választottuk, elkezdett nemvisszaköszönni. Egyszerűen elnézett fölöttem, mintha nem is lennék. Ez nagyon bántott. Elhatároztam, hogy ha legközelebb összetalálkozunk az utcán, és sem köszönök. Milyen az aggyonisten, olyan… leszek. Nagyon készültem rá. Egyszer már majadnem rászántam magam, de az lett a vége, hogy ahogy közeledett felém, én összepréseltem a számat… kiszáradt a szám az izgalomtól, valósággal összeragadt… aztán az utolsó pillanatban szétnyílt a szám, és akaratom ellenére köszöntem. Ő végtelenül nyugodt fölénnyel elment mellettem, és amikor már két lépésre távolodott, hallottam, hogy köszönt. Azért mégis csak észrevett!, ujjongtam, és szinte győztesnek éreztem magam ebben a nemesi párbajban. Azon a napon, amikor meglátogattam az önkormányzatban, előre köszöntem. Ő kedveskedve kezet nyújtott, de nem túl barátságosan, sőt inkább óvatosan, mintha kézfogás közben óvni akarná magát valamitől. Pedig én a régi ismeretségünkre való tekintettel azt vártam, hogy amint belépek, harsány kutyahangján vihorászni kezd, és ömlenek belőle a laposabbnál laposabb viccelődések. De ő tartózkodó volt. Egészen addig, amíg el nem mondtam a túzokos tervünket (többes számban, mert valami gyerekes fontoskodásból, az ötlet részbeni jogtulajdonosának éreztem magam.)
–Gézukám, ez remek ötlet! – mosolygott Peti meglepő őszinteséggel. – És hogy gondoltátok kivitelezni?
–Visszatelepítenénk a túzokot azokra a mezőgazdasági gazdálkodás alá nem vonható területekre, amelyek a túzok számára kiváló élőhelyet nyújtanak; terméketlen és szikes puszákra, erekkel szabdalt nádasok közelébe, ahol jó eséllyel elszaporodhat ez az emblematikusan magyar madárfaj. – És azt is hozzátettem, hogy erre a programra Uniós pályázattal is támogatást lehetne szerezni. Azzal fejeztem be, hogy nem mellesleg ebben az évben a Magyar Madártani Intézet a túzokot választotta az év madarának. –Tudom, hogy manapság semmire sincs pénz, de talán ez olyan ügy, amiben számíthatnánk a segítségedre.
–Gézukám, védőhálót biztosítok a kezdeményezéshez!
–Remek! Petikém, nem is golndoltam, hogy ennyire könnyen szót értünk. Tudniillik Andor mondta, hogy a szoktatási időszakban le kellene metszeni a madarak szárnyait, hogy ne repülhessenek el, és dróthálóval körülkeríteni őket, hogy ne is csámborogjanak el, és hogy a róka se…
–Félreértettél, Géza. Azt mondtam, hogy erkölcsi védőhálót nyújtok nektek. Pontosítok: védőernyőt. Így hívják, ha egy kezdeményezést legitimizálni akar egy politikai szervezet. Pénzt, ahogy te is mondtad, nem áll módunkban…
És akkor Peti híreket mondott, értem ezen, hogy elismételte, amit minden híradóban és hírekben hallunk, hogy a váság, meg a blabla, meg a blabla… Kényszert érzett, hogy oldja a féreértésből adódó feszültséget, és látta rajtam a csalódást.
–Emlékszel, mikor még fogolyra is vadásztunk? – tremolózott a nosztalgia hangján. – Ó-ó, azok voltak a szép idők, amikor egy vasárnap két kakast és egy nyulat vitettek haza. Nem azt mondom, hogy azért, mert én akkor lettem elnök, hanem mert szakszerű vadgazdálkodást…
Már nem figyeltem rá. Csak akkor tért vissza az érdeklődésem, amikor a polgármester hangot váltott.
–Két dolgot tudok neked nyújtani. Ott van az a régi szovjet gyakorlótér. Évek óta nem tudunk vele mit kezdeni. A rozsdás kerítést senki se akarja lebontani, mert nem ér az egész annyit. Az kábé ötvenhektárnyi terület. Csak a lyukakat kell becsinálni rajta, hogy a rókák… Érted. Oszt oda tehetitek a madaraitokat. A másik. Tudom, hogy mióta az építőipar becsődőlt, munkanélküli vagy. Te leszel a természetvédelmi őr. Főállásban őrizheted a túzokokat. Az önkormányzattól rendes havifizetést kapsz, oszt kalap. Ez oké?
–Jaj, istenem, hát te igazán frankó srác vagy…! – kiáltottam fel örömömben, és nem tudom honnan, de tőlem szokatlan fesztelenséggel megöleltem Nyisztort.
–Akkor hajrá, drukkolok nektek! Hajrá magyar túzok!, hajrá magyarok! – kiáltotta utánam a lépcsőházban: nagyon örült, hogy elmegyek.
Calvero
