Novemberben már csak három órahosszányi időre láttuk a napot. A sátrakban fókazsír mécsesekkel világítottunk, melyeknek nincs olyan fojtó szaga, mint a petróleumlámának. Umpah befogta a kutyákat, és elment Steve boltjába, kiváltani a csapdázási license-t, mert bár a vadászat nincs terület szerint korlátozva (bármelyik eszkimó törzs vadászhat a szomszéd törzs területén), addig a csapdázásnak – dacára, hogy a szőrme szinte értéktelenné vált az utóbbi években – szigorú szabályai vannak. Nem csapdázhat kedvére az eszkimó. Csak azon a részen helyezheti el a csapdáit, ahova license-t vált. Ezért hát, Umpah kiváltotta a ko melletti területet, ötvenmérföldnyi sávban. Umpah még reggeli sötétségben indult el, és a délutáni sötétségben tért vissza, zsebében a license-kkel. És olyan izagalommal osztotta szét a törzs férfitagai közt, mint mikor a játékbarlangban a szenvedélybetegek kártyát osztanak. Nem véletlenül e hasonlat: később megismerve az eszkimókat rájöttem, hogy számukra a vadászat nem szenvedély, hanem munka. Szenvedélyük a csapdázás! A csapdázás miatt elhanyagolják a családukat, a kutyáik télen éhen vonyítanak a sátraikban (mert amíg nincs megfelelő mélységű hó, hogy beássák magukat a kutyák, addig sátorban töltik az éjszakát.) A követkető reggel izgalomtól remegve indult el csapdázni Umpah ésTingat. Hívtak magukkal, de én inkább a tábor körüli munkákban segédkeztem Tasuniának, Umpah feleségének, de valójában a csapdázás iráni közönyöm késztetett maradásra. Szekercével végigjártam a folyó melletti törpefüzest, és tűzrevalót hordtam a táborba, mert a gerincem fájásai jelezték, hogy hamarosan megérkezik az igazi sarki tél. Több fordulóban, vagy kétmázsányi rőzsét hordtam a sátorom mellé. Egyik utam alkalmával kapitális karibut láttam, melyet a farkasok a szemem láttára tepertek le; hárman voltak; az egyik fehér farkas a karibu orrát ragadta meg, míg a két szürke a lábánál fogva lassan, kegyetlen türelemmel kivéreztették a karibut. Amikor a bika térdre rogyott, akkor az egyik farkas a torkának esett, a másik kettő pedig élve kibelezte. Erős hatású látvány volt. A természet mondennapos tragédiája. Késő este tértek vissza a trapperek, olyan kábult vidámsággal, mint mikor a Szürkemarhához címzett kocsmából mennek haza a vendégek, záróra után. Elmondták, hogy minden csapda el van helyezve egy-egy friss váltónál. Most már csak naponta ellenőrizni kell. Másnap havazásra ébredtünk. Három napig hullott a hó, megállás nélkül. Mellé orkánerejű szél. Mindenki a sátrában töltötte a három napot. A farkasok ott vonyítottak a tábor körül, időnként be is jöttek kutyáért, gyerekért. Egy kutyát a sátorból vittek el, egy kétéves gyereket pedig az anyja kezéből téptek ki, amikor kivitte a sátor mellé a szükségét végezni. Ezt is olyan természetességgel vette tudomásul a gyerek családja, mint más természetes jelenséget; nem volt sírás, jajveszékelés. Csak annyit mondott később az anya, hogy milyen kár, mert fiúcska volt, és már szereztek számára feleséget is. Negyedik nap elállt a havazás. Csak a szél fújt ugyanolyan erővel. Tudtam, hogy ennek örülnek az eszkimók, mert ez orkán ereje összetömöríti a havat, és már a jövő héten elkezdhetik az igluk építését. Csak úgy tudtam kimászni a sátramból, hogy elkotortam a havat a bejárat elől, de ezt félóra múlva meg kellet ismételnem, amikor éjszakára visszabújtam. Az egész barrenland méteres hólepel alatt szunnyadt. A sík tundrán káprásztató fehérség vakította a szemet. Kéken villogott a hómező nyugatra, bántóan szúrós, sárga fénnyel keletre. A nap áttört a laza, opálos égen, amely körös-körül egyforma, bágyadtan világító volt. A távolban egy magányos farkas járt a friss hóban, hasig dagasztva benne. Még a tábor is élettelen volt. Mindenki a sátorban kuksolt. Várták, hogy eláljon a szél. Így ment ez egy hétig. Egyik nap hangokat hallottam a táborból. Elkapartam a havat, és kimásztam a sátorból, mint róka a kotorékból. A törzs minden tagja kint volt, és hosszú késekkel szeletelték a havat. Készültek az igluk. Fél méter széles, és ugyanolyan magas hótömböket vágtak, egymás mellé rakták, s mikor majdnem körbeért a fal, másik réteget raktak rá. Umpah meglátott, vidáman mondta, hogy itt az iglu készítéshez alkalmas idő, mert a szél tömörré sűrítette a havat… ezt mondogatta. Amit már útközben is sokszor elismételt. És azt is mondta, hogy nekem nem kell iglut készítenem, mert ezt csak ők tudják, és különban is idén nagyobbat csinálnak, és náluk lakhatok. Nem szállhattam vitába vele, mert ezt kész tényként közölte. És annál is kevésbé emelhettem kifogást, mert én valóban nem tudtam volna iglut készíteni. Másrész már kiismertem az eszkimók lélektanát, mely lélek nagyon szorosan kapcsolódik a természet erőihez. Hű tükre annak, ami a természetben végbemegy. Szélvihar idején depressziós, ugyanígy, ha a karibuk megváltoztatják vonulási irányukat. A jelenben éli gyönyörűségét, és osztozik a természet változásiban. Hamar felismertem az eszkimókban azt a nomád gőgöt, mely megveti a krabluna-kat, ami a fehér ember gúnyneve, mert azok képtelenek a tundrán, saját erejükből megélni.És azt is tudtam, hogy az eszkimó gőg nem ismer el az övénél felsőbb utasítást, és minden felsőbbség iránt gyűlöletet táplál. Az eszkimó nem ismer el a saját családfőjénél magasabb hatalmat. Umpah mesélte, hogy egyszer Steve elvezetett hozzájuk a folyó torkolatába egy katolikus misszionárust, aki meg akarta téríteni őket. Darabig rendben is volt a dolog. De amikor a misszionárus azt mondatta velük. „A mi urunk az Isten…” akkor elzavarták, mert ők nem ismernek el a családfőnél nagyobb hatalmat. Legfeljebb Hilla helytartóját, a sámánt, de azt is csak akkor, ha megbetegednek. Amint kigyógyulnak, elkergetik a sámánt. Szóval, nem tettem ellenvetést, hanem segítettem iglut építeni. A fal második sorától kezdve a hókockákat az építmény belső részéből vettük, így az iglu egyszerre mélyült, és emelkedett. Amikor a kupola is fent volt, hóval betapasztottuk a réseket. Készen volt a téli szállás. Akkor odajött hozzám Umpah, és azt mondta: „Idbit innuk!” Ami azt jelenti, hogy: „Most már te is eszkimó vagy!” Aki már rész vett igluépítésben, az már eszkimó. „Matira”, mondtam, ami azt jelenti: „Köszönöm”. Egész nap ezt ismételgette az egész tábor! Az eszkimók mindent ismételgetnek. Amit elsőként kimond valaki, és a többség azt bölcsességként fogadja, akkor azt a mondatot ismétlik unalomig. Legalábbis én félóra múlva már nagyon untam. Miközben pedig jólesett, hogy maguk közé fogadtak. A sátorból áthordtuk a szőrmetakarókat; a nők szétszedték és összehajtották a sátrakat, mert az eszkimóknál minden sátor körüli feladat női munka. Amikor összeköltöztem Umpahékkal… akkor kényszeresen eszembe jutott az, amit legendának vélve hallottam, hogy az eszkimók felkínálják kedves vendégüknek a feleségüket arra az éjszakára. Vagy többre. És én tartottam tőle, hogy engem Umpah „kedves vendégnek tart.” Ami ellen különben nem tiltakoztam volna, csak hát Tesuniának olyan rothadó halszaga volt, hogy… Másnap ki is faggattam Umpahot, hogy is van ez a dolog. Erre ő gyilkos tekintetet lövellt felém, és én már bántam is, hogy ezt szóba hoztam, mert Umpah azt hihette, hogy tetszik nekem Tesunia. Kiderült, hogy félreértettem Umpahot. Azért görcsölt be, mert szégyellte, hogy ez a szokás valóban még honos az eszkimók között. És ha már megkérdeztem, elmondta, hogy jóbarátok közt mai napig is él ez a szokás, és a feleségcsere is. A férj a házastársi jogok egyedüli birtokosa, és e jogát előzékenységből vagy kedvességből átadhatja. Testvéri viszonyban pedig, ha a férj meghal, a testvérének kutya kötelessége feleségként magához venni az özvegyet, és sajátjaiként nevelni a gyerekeket. De a legnagyobb udvariatlanság kérelmezni ezt, vagy igényt tartani erre. Abból még emberhalál is lehet, mondta Umpah. És elmlített példákat, hogy a fehér ember megjelenése mennyire prostituálta az aleuti eszkimókat: a férjek szinte kínálgatták, és eladták a feleségeiket. (Mikor ezt mondta, fájón hasított belém Titana emléke! Pedig őt fehér ember adta el.) Most pedig hazamegyek, Géza. De holnap ismét eljövök. Mert történt egy nagy tragédia is, abban a januári örök sötétségben.
Calvero
