A vízválasztón túl kinyílt előttem a végtelenség: a tundra ősvadona. Még egy éjszakát a kocsiban kellett töltenem, mert az Északi Jeges Tenger, és a Prudhoe-öböl, amit utam céljául megjelöltem, még félnapi autózásnyira volt. Utazásom harmadik napján, a nyílegyenes út végén tornyok és állványok fúródtak az égbe, és odaérkezve hatalmas fémtartályok és más épületek fogadtak, mintha egy távoli égitesten létesült támaszpontra érkeztem volna. Első látásra ember sehol, csak a tengerparti szemétkuka mellett láttam egy fiatal jegesmedvét; hasonlót Brassó külvárosában is megfigyeltem, ahol a kárpáti barna medvék fényes nappal járnak kukázni. Tudtam, hogy a híresen hírhedt olajkutak előörséhez érkeztem. Mozgás szippantotta magához a tekintetem. Egy nyitott ajtón keresztül embert pillantottam meg, és az ajtó fölött tabla függött: Store. Szükségem volt élelmiszerre; félreálltam a fal mellé, kiszálltam, és elindultam a bolt felé. Már távolról ordibálást hallottam, és amikor beléptem a boltba, hirtelen csend let. Érkezésem meglepte a bolti eladót, kezén az utolsó olaszos gesztusával, tátott szájjal bámult rám. A pult előtt pedig… egy szőrös állat állt. Lagalábbis első ránézésre annak látszott. De alaposabban megnézve egy szőrös kapucnis eszkimót véltem benne felismerni, aki a kezében tartott vagy negyven gereznát. Vörös- és sarki róka, rozsomák, nyest és más kisragadozók bőre volt a vállán, és a hátán, szinte teljesen eltakarva a testét. Köszöntem. Csend. A kezemet nyújtva előbb az eszkimóhoz léptem, bemutatkoztam. A kistermetű szőrmók csak nézett rám mosolyogva. Akkor jöttem rá, hogy nem tud kezet nyújtani, hiszen mindkét marka tele gereznával. A boltoshoz fordultam, aki még mindig az utolsó gesztusát őrizgette. A nevemet mondtam, mire megmozdult, kezet fogtunk: Steve vagyok, mondta. Aztán felém fordulva, mindegy engem meggyőzni szándékozva hadarta az eszkimóval szemben vívott, vélt igazát.
–Ezek a vademberek nem értik meg! Pedig már a múlt hónapban is mondtam Umpahnak, hogy a tőzsdén leesett a szőrme ára. Ma már nem kaphatnak érte ezer dollárokat, mint régen, mert ma már a Greenpeace aktivistái még az Oscar-gálán, a vörös szőnyegen volnuló sztárokat is leöntik vörös festékkel, ha szőrmében jelennek meg. Ez a vadember pedig továbbra is ezerkétszáz dollárt akar az ötven gereznáért. Kapnak havonta állami segélyt, és bálnára is vadászhatnak, amit pedig még a japánoknak is megtiltottak, pedig azoknál is hagyomány a balálnavadászat, amire ezek hivatkoznak. Ezerkétszáz dollárt…! Én viszonteladó vagyok, és legfeljebb kétszázat kaphatok érte. – És az eszkimóhoz fordulva az arcába üvöltötte, mintha az süketnéma lenne – Nem, Umpah, kétszáz dollár, semmivel sem több!
Ekkor megszólalt az eszkimó. Vékony gyerekhangon mondta: – De kétszáz nem elég. Nem tudok venni dohányt, petróleumot, meg ami kell.
–Sajnálom! -- mondta durván az eladó, és hozzám fordulva kérdezte, hogy én mit szeretnék venni.
–Umpah a neve? – kérdeztem az eladót, aki szelíd rosszkedvel válaszolt.
–Igen. Valamennyire tudok a nyelvükön. Umpah azt jelenti, hogy két nő. Ennek Kétnő a neve. Valószínűleg a vékony hangja miatt. Pedig ez fenőtt, családos eszkimó.
Ekkor elővettem ezerötszáz dollárt. – Umpah, én megveszem tőled a szőrméidet.
Az eladó szinte ordított: -- Maga megőrült? Legalább ezret bukik rajta!
–Nem hinném – mondtam, és ahogy ezt a kapzsi manust néztem, kezdtem elveszteni minden tiszteletemet Isten iránt, aki fehér ember gyanánt ilyen emberszabású selejtet teremtett. Az emberke kezébe nyomtam a pénzt. Az eszkimó csak nézett a mongoloid fejével; vastag szálú haja úgy lógott az arcába, mint a lőtt vadkacsa szárnya, és arcát csak annyi szőrzet borította, mint némelyik anyósnak. Megfogtam a gereznákat, és a kocsi felé indultam. Ebből egy komikus helyzet keletkezett, mert nem tudtam megkülönböztetni a gereznákat az eszkimó szőrmeruhájától, és a kapucniját is hozzá markoltam, s így vittem kifelé a gereznát – emberestől. Amikor észrevettem, és elengedtem, akkor mindhárman nevettünk, még az eladó is, ami enyhítette a belőle fröcsögő gyűlöletet. A gereznákat a csomagtartóba raktam, és visszamentem a boltba, ahol az eszkimó még mindig csodálkozva gyűrögette a pénzt, a boltos pedig grimasszal az arcán nézett maga elé. Ekkor megkérdeztem a boltost, hogy hol táboroznak az eszkimók, s ő mondta, hogy onnan vagy húsz mérföldnyire, a folyó torkolatánál van a nyári szállásuk, és csónakkal járnak be a telepre vásárolni, vagy felvenni a havi segélyüket. Ekkor Umpahhoz fordultam, s megkérdeztem, hogy elmehetek-e vele a táborukba. Érdekelne az életmódjuk, meg úgy egyáltalán… Meglapetésemre semi ellenérzés nem tükrüződött az arcán, csak annyit mondott, tört angolsággal, hogy bevásárol, s máris ülhetünk csónakba. Én is vettem tucatnyi húskonzervet, kifizettem. Nem csak a magamét, Umpah áruit is hozzá számoltattam. Megkértem a boltost, figyeljen oda a kocsimra, mire ő megnyugtatott, hogy akár egy évig is távol lehetek, a kocsimat biztosan ott találom. Kezet ráztam vele, és követtem az eszkimót a tenger felé. Csónakba szálltunk, és ketten evezve, végig a part vonalát követve fél óra múlva a táborhoz értünk. Tizenöt-húsz sátorból állt a tábor. Érkezésünkre többen körénk gyülekeztek, de nem láttam arcukon semi csodogálozást, vagy a megjelenésemre vonatkozó rosszallást. Umpah sátrából két kiskölyök bújt elő, ajkukra száradt takonyfoltokkal, őket egy asszonyka követte. Umpah megmutatta a sátort, ahol aludni fogok.
–Az a halottak sátora, oda szoktuk rakni a halottakat, amíg fagyos a föld, és nem tudjuk eltemetni őket – mondta menet közben Umpah. – De mostan nincsen halott – nyugtatott meg.
Calvero
