Amikor másnap reggel felébredtem, első dolgom volt előkeresni Johnan levelét. Az állt benne, hogy nem mer tovább várni rám Nairobiban, mert a helyi hatóság is megfigyelés alatt tartja, mert a két megszúrt néger feljelentést tett, és Johnan tanúként lett beidézve, mert velem látták a verekedés után. A levélben számít a becsületességemre, és hogy elviszem a köveket Bernbe, erre meg erre a címre. Másnap Nairobiból, Bécsi átszállással Genfbe repültem, s onnan valami helyi járattal akartam Bernbe utazni. Egyik reptéren sem volt különösebb probléma a gyémántok miatt, jól elvoltak a talpam alatt, a mankómmal és a kézipoggyászként a gépen lévő táskámmal nyugodtan utazhattam. Mikor azonban már süllyedőben volt a gépünk Svájc felett, hirtelen valami megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. Mindig nagyon kifinomultan működtek az ösztöneim, és eme képességem sok nehézségen átsegített; többször lett volna komoly okom a félelemre, mégis egy kéthetes hulla nyugalmával mentem bele a legveszélyesebbnek látszó kalandokba is. De akkor, ott a gépen… Mi van velem? Miféle riasztó vörös fény villog a lelkemben…? Valami eladdig ismeretlen halálvágy fogott el. Még annak gondolata is megkísértett, hogy a vécében öngyilkos leszek, mert már hozzátartozik az emberi természethez, hogy elveti a kínálkozót, és keresi azt, ami távoli és kétes. Bizonyára az idegeimet kezdte ki a hosszan tartó feszültség. Landoltunk a genfi reptéren, és a légikisasszonyok mosolyának melegében elhagytuk a gépet. A vámvizsgálatnál beletúrtak a bőrtáskámba, az egyik agyarat kivették – de hát ez még jóval a kétezer-egy, szeptember tizenegy előtt volt, és akkor még nem keltett feltűnést egy ártatlannak látszó disznóagyar –, unottan visszaadták a táskámat. Mikor azonban a kijárat felé fordultam… az addig csak a villogó vörös vészjelző élesen hasított a lelkembe! A kijáratnál négy egyenruhás figyelte az érkezőket, minden arcba egyenként belenézte, néha egy-egy utast ki is emeltek a tömegből, csakis fehér bőrűeket. Gyorsan elfordultam, és mondtam az ott posztoló tisztviselőnek, hogy sürgősen vécére kell mennem, és ő látta a szegény mankóson, hogy valóban „szorult” helyzetben van, és személyesen vezetett el a váróteremben lévő toalett irányába. Megköszönve segítségét, sietve bebicegtem a vécébe, mely már nem csak két lábnyomból, és a pottyantós lyukból állt, ahogy Malawi repterén. Bezárkóztam. És arra gondoltam, hogy ha Anaxagorasz (akiről az anakronizmust elnevezték) elképesztő teóriájával hosszú időre el tudta hitetni a világgal, hogy a hó fekete… akkor egy rövid időre nekem is sikerülhet feketének hitetnem magam. Elővettem a táskámból a parókát, festéket és tükröt (akkortájt még nem viseltem az arcomon most látható körszakállat.) És két, több napig viselt alsóneműt is elővettem. A cipőből a mellényzsebembe raktam át a gyémántokat, a mankót a falhoz támasztottam. És két perc múlva egy kifogástalan küllemű, peckesen járó néger nő jött ki a férfi vécéből, ami kis megütközést keltett azokban, akik ezt látták, még annak ellenére is, hogy a nő férfiruhában volt, de hát másság elfogadása akkortájt már Európában liberális alapvetés volt. Ez a néger nő rámosolyodott az ajtónál álló őrökre, akik visszamosolyogva engedtek utat neki a taximegálló felé. De ha utána néztek volna, bizonyára szájtátva látják, ahogyan a kocsiba szállás közben a néger nő egyik melle kiesik a ruhája alól, és átváltozik húgyfoltos férfigatyává. A taxi hátsó ülésén a buszállomásra vitettem magam, majd a nagy tolongás és dulakodás közepette felszálltam a Bernbe menő járatra, de megmondom őszintén, nagyon csalódtam a svájci udvariasságban és emberségben. A svájciak szikrázóbb fajgyűlölettel viszonyultak hozzám, mint az európai kultúrában annyira megvetett apartheid. Nem hogy helyet biztosítottak volna a külföldi színesbőrű hölgynek…! Ellenkezőleg! A kocsi zsúfolásig tömve volt; de a bizonytalan félhomályban nem lehetett megkülönböztetni útitársaim arcát, de ez – tekintettel kátrányszerű színemre – számomra nem jelentett hátrányt. Minden ellenállás nélkül engedtem magam beszorítani két nagyon izzadságszagú ember közé; mialatt egy harmadik, még erősebb szagú, engedelmet kérve a tolakodásért, teljes hosszában ölembe vetette magát, és egy pillanat alatt álomba merült. Amint azonban közeledvén Bern külsőbb részeihez, már határozott fénnyel pirkadt a hajnal, a pasi felállt rólam, és megigazítván inggallérját, udvarias modorban köszönetet mondott kedvességemért. Ezzel csak az volt a baj, hogy a Johnantól megismert berni tájszólásban tette ezt, és köszönő szavai sok nyálat fröcsköltek az arcomba. De az igazi haddelhadd a leszálláskor következett be, mert a festék átragadt közeli útitársimra, maszatosan fekete lett mindhármuk arca, és súlyos ökölcsapások szándékával eredtek a nyomomba, és bizonyára leverik rólam a festéket, ha futólépésben nem hagyom el a berni buszállomás területét.
Calvero
