Te eljutottál-e már addig, hogy fel tudd tenni magadnak a kérdést…, hogy fel merd tenni magadnak a kérdést, hogy érdemes volt-e. Szándékosan nem úgy fogalmazom, hogy megérte-e, mert az merkantil kérdés, azt pedig utálom.
S ha eljutottál addig, milyen válaszokat kaptál.
Én sokszor teszem fel magamnak ezt a kérdést. És hangulatomtól függően különböző válaszokat kapok. De ezek a válaszok rendszerin rendszerbe állnak, és egy válasz felé mutatnak.
Minden magszakított kapcsolat után egy utóíz marad. És egy név, amit akkor mondunk ki mások előtt, ha nem akarjuk szóba hozni az illetőt, de tudatni akarjuk a beszélgetőtárssal, hogy kire gondolunk. Ez a rejtjeles név többnyire egy állat. Vagy maga az állat: Az az állat! Vagy az a marha. Liba. Szőke liba… Vagy mitológiai: Sátán. Lucifer…
Én valószínűleg nem keresek már magamnak szerelmi partnert ebben az életben. Tudom, patetikus: de örökké belső magányomban éltem, és ez már annyira eluralkodott rajtam, mint a fertőző bacilus, vagy vírus… És ez a magánykeresés már megfertőzte a jövőmet is. Ami használható a múltamból, igyekszem majd megírni. Nem szipogó nosztalgiával! Leginkább kisregényekben, mert a nagyprózákat ma már kevesen olvassák. És én hiú vagyok, és szeretném, hogy sokan olvassanak engem. Bevallom, hiszek az írás öncélúságában, hogy egy regénynek semmi más dolga nincs, mint hogy szép legyen, és fogva tartsa az olvasó figyelmét. És hiszek a kegyetlen őszinteségben. A közvetlen őszinteségben, a „szemetekbe vágom az igazságot” őszinteségen. És hiszek a közvetett őszinteségben is, a művészetben, amely – hiába burkolt és álarcos – mégis ez az igazabb őszinteség, és ezek az őszinteségek az író könyveiben laknak.
Meg akarom még írni a gyermekkoromat. Az én tiszta, mély és különös gyermekkorom történetét, melyben minden olyan regényes volt és drámai; rejtelmes is, telítve a falusi gyerek gőgjével és butaságával, amit a borszagú környezetéből lesett el, mint követendő mintát. Megírni a legendás és egzotikus nagyapám történetét: a boszniai születésű gyermek életét, aki két világháborúban tüntette ki magát a Kiskereszttel, meg a Nagykereszttel, Vitézséggel, és aki élete végéi golyót hordott a koponyájában.
Meg akarom írni, hogy hat éves koromig hatszor voltam a halál torkában: leesett kályhacső, füsttel teli szoba; elszabadult kútcséve, hajszálnyira süvít el a hároméves gyermek feje fölött…
Viszonylag kevés nagy kortárs írót ismertem személyesen. E kevesek egyike Sütő András volt. A kilencvenes évek lején sokat jártam a Hargitába, és egy alkalommal bementem hozzá a sikaszói nyaralójába. Nagyon kedves volt, engem is nagyon megkedvelt; sokat beszélgettünk aznap. Aztán Pesten is találkoztunk a Könyvhéten, sört ittunk együtt. Aztán ismét Sikaszó. És ama ötletem támadt, hogy interjút készítek vele a Nimród számára, lévén ő is vadász volt, bár bevallása szerint csak a vaddisznó lelövését szerette. A kertjében beszélgettünk, és azt ajánlotta, hogy majd ő maga készíti el az öninterjút, és elküldi nekem levélben. Beleegyeztem. Aztán csak úgy mellékesen kikérte a véleményemet egy másái kortárs nagy íróról. Aki az idő szerint az igazgatóm volt Szolnokon. És én hímeltem-hámoltam, nem mondtam meg a véleményemet. És Sütő arca megkeményedett. Még váltottunk pár levelet (ma is őrzőm ezeket), de az öninterjú sosem küldte el. Elhidegült tőlem.
Azóta nem hímelek-hámolok, nem számolok a következményekkel: megmondom a véleményem. És viselem a következményeket.
Calvero
