HTML

Riportok a kanadai vadonból

Friss topikok

  • Lusuka: Nagyszerű pénzkereseti lehetőségek, fotózással, forditással, sorozat és kép feltöltéssel, facebook... (2018.07.05. 23:36)
  • Tuco Ramirez: Azt tudom erre mondani, amit a Vörös Rébék mondott Pörge Daninak: Kár! Kár! Kár! (2017.11.07. 14:53)
  • Tuco Ramirez: Most nagyapa vagy nagybácsi? Több bejegyzésben is keveredik a kettő. Vagy arrafelé így is úgy is m... (2016.07.20. 14:47)
  • Világnézet Netes Napló: Tigáz. Van még magyar ember, aki ezt a céget kedveli és nem utálja? A mi történetünk itt van leírv... (2014.08.16. 07:31) Gáz van tigáz
  • LukeSkywalker: Ez sem jó. Helyesen: Child in Time (2014.07.24. 10:58) Helyesen: Child in Thime

Linkblog

Lakunalom

2013.07.25. 08:10 calvero56

                                                                1.   „Lakodalom van a mi utcánkban, hivatalos vagyok oda én is…”

                                                                                                                                                 magyar nóta

                                                                2.  „Undorral olvasván életem könyvét, remegek, átkozódom…”

                                                                                                                                              Puskin: Emlékezés

 

 Kánikula. A hőség kábulatával ülök a tévé előtt. Szörfözöm a csatornákon. Nem frissít annyira, mintha az Ausztrál partoknál az óceánon szörföznék… Az egyik csatornán Kívánságkosár. Én azt kívánnám, hogy ne legyen. Tovább utaznék a hullámokon… de nem, várjunk csak…! Lakodalmas! Az egyfajta délvidéki hungaricum: innen ered annak „rockos” változata, a 3+2 együttes elévülhetetlen érdeméből.

Sosem szerettem a lakodalmakat, legkevésbé a sátoros parasztlakodalmakat, de a vendéglőit sem, pedig – főleg gyermekkoromban -- sokszor kellett elviselnem. Amikor ismeretlenek lapogatják az ember hátát, érdektelen témákról vagy kénytelen beszélgetni izzad emberekkel, kiknek arca olyan vörös, mint a főtt lóhús. És danolnak! „ Nékem olyan asszony kell…” És a dal paraszt szadistája úgy festi le a házasélet mennyországát, hogy ha a tahója késő este hazatántorog részegen, akkor az asszony rögtön keljen fel, még akkor is, ha belégebed, még ha beteg is, és főzze meg a vacsorát… „és úgy várja várja, úgy várja várja, úgy várja haza az urát.” A nóta legvégén általában együtt tapsol asszony, ember, és legfeljebb a feminista hölgyemények önérzetét csipkedi kicsit a nóta tartalma… de azok meg nem gondolnak többet egy nótáról, mint amennyit egy nóta ér. A másik ilyen (melynek anyagias és ostoba tartalmát már egyszer élcelődve kiveséztem…): „Ha énnékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre.” Oké, ez még rendben, ha sok pénzed van, és valahova gyorsan szeretnél eljutni, legegyszerűbb repülőre szállnod… ha már egyszer „sok pénzed van…” És folytatja: „Úgy elszállok, mint a fecske, odafent a levegőbe’ ”. Stimmel, ornitológiából átmenő: a fecske valóban tud repülni. „Amerre én járok, bámul a világ…” Hoppá!, ez már frankó! Téged bámul a világ, mert van pénzed repülőre!... És most jön a java: „Irigylik a sok pénzt, amit költök rád…” Hát nagy proliparaszt vagy öreg, mert úriember nem hánytorgatja fel a pénzt. „Én a sok pénzt nem sajnálom…” És feltételt szab a tahó, a nemsajnálatához: „Csak te légy a kicsi párom!”  Magyarán: prostitúcióra akarja rávenni. Mert ha nem leszel a kicsi párom, akkor vissza a pénzt, gondolja a paraszt, de eztet má nem danójja, mer a cigány nem írta meg a nótába.

No, ennyit a lakodalomról és annak folklórjáról. Kikapcsoltam a tévét, be a laptopot. Megnéztem a leveleimet. A Nimród főszerkesztő írt, hogy az augusztusi számból az utolsó pillanatban kénytelen volt kivenni a thrillerem soron következő epizódját, mert valamelyik nagyfejű a Kamarából, vagy a Védegyletből benyomott valami rémunalmas vadásznapi tudósítást. Úgyhogy a szeptemberi számban folytatódik. Ki fog emlékezni arra, hogy hol fejeződött be az előző epizód a júniusiban…? Nem érdekel, legyen ez mások gondja. Vagyis hogy érdekel, de mit csináljak. Talán e bosszúság hatására visszalopakodott belém a lakodalom-unalom. Találtam egy félig-meddig idevágó részletet a Színésznőt vadásztam című, nyomtatásban valószínűleg soha meg nem jelenő regényemben, ezzel zárom mai jegyzetemet.

 

Az esküvő napján ott álltam a házunk nappalijában, öltönyben, csokornyakkendővel a gigámon, frissen borotvált pofával, borotvahabbal a galléromon, amit anyám fejcsóválva törölt le: fiam, sose nősz fel, még az esküvődre is rendetlenül mennél… Apám a karosszékben ült, mellette a mankója, cigarettázott, és valami számomra érthetetlen büszkeséggel figyelte a készülődésemet. Öcsém is cigarettázott, és ő is szótlanul nézett engem, csak anyám beszélt folyton, miközben a pihéket szedegette a fekete zakómról. Fricit vártuk, a násznagyot, hogy a népszokásnak megfelelően elinduljunk a lányos házhoz, amihez én egyre kevesebb kedvet éreztem, sőt, erős vágy fogott el elmenni valahova, bebújni valami sarokba…

Frici késett, én ideges lettem, hogy mi van már, miért nem indulunk. Ettől apám, akinek különös képessége volt a hangulatátvételre és az idegeskedésre, szintén ideges lett, és ahogy a ragály, vagy még inkább a dagály, úgy foglalt el minket az idegesség. Apám ujja hegyével a karórája számlapját kocogtatta, hogy ideje lenne már indulni, én meg-megvontam a vállam, hogy közöm hozzá?, erre apám elkezdett ordítozni anyámmal, öcsém röhögött, anyám sírt, én meg valami belső késztetésre belevertem a fejem a nagyszekrénybe. Szándékosan vertem bele, hogy legyen vége már. Nagyot szólt a szekrény, mindenki odafigyelt rám, ezért még egyszer belevertem a fejem, ha már ilyen hatása van, menjünk végig, van ebben még. Közben pedig arra gondoltam (nem biztos, lehet, hogy csak most gondolom), hogy éppen most készülök tönkretenni egy lányt, akit szeretek, csak éppen az a szeretet, valószínűleg kevés egy házassághoz.

Még egyszer belevertem a fejem a szekrénybe, aztán még egyszer, ekkor apám már torkaszakadtából ordított, hogy hagyjam abba, de nem hagytam abba, még egyszer belevertem, döngött a szekrény termetes hangdoboza. Anyám még inkább sírt, öcsém röhögött, én meg ütemes egyhangúsággal vertem a fejem. Apám akkor, kicsit halkabban és komolyabban, megint azt mondta, hagyjam abba, mert a hátamra húz a mankóval. Nem hagytam abba, ütöttem a fejem, anyám sírt, öcsém röhögött. Már szerettem volna abbahagyni, mert éreztem, hogy nő a púp a homlokomon, de félbehagyni egy demonstrációt nagy vereség, pláne, ha önmagunk ellen van. Tovább ütöttem a fejem, mire apám megint fenyegetett, hogy a hátamra húz a mankóval, anyám még jobban sírt, öcsém meg röhögött, de nem hagytam abba, mire apám a hátamra húzott a mankóval, anyám sírt, öcsém röhögött. Akkor abbahagytam.

 

Egyetlen kérésem volt csak Rózsi néni felé, hogy a hagyományos bevonulási zene helyett: tááá--tááá--tá-tátátátátátá…, a Szamárinduló szóljon: tá-tá-tá--tátááá… Rózsi néniben megmozdult a kompromisszumkészség embriója: beleegyezett. Az esküvő simán ment, azt leszámítva, hogy az anyakönyvvezető Sára volt, a városi párttitkárhelyettes felesége, aki korábban a szeretőm volt. Aki, amikor megismerkedtünk, azt mondta, egyszer majd nézzek be hozzá. Hát most benéztem. Már bent várakoztunk, mikor Sára a helyiségbe lépett, mellén rézsút széles trikolor szalag feszült. Amikor meglátott, nem tudta visszatartani meglepetését, és hangosan felsikkantott. Hamar összeszedte magát, és elvörösödve bár, elkezdte a ceremóniát. Mégsem múlt el nyomtalanul benne a meglepetés, Amanda nevét hibásan mondta: Dénes Magda, akarod-e férjedül az itt álló… Mire közbeszóltam halkan, majdnem súgva: Bocs, nem Magda – Amanda. Erre még vörösebb lett az arca, és újra nekifutott a szabványszövegnek, de megint elrontotta, bizonyára nem készült fel, blattolta a neveket, máskülönben látta volna az én nevemet is, és nem lepődik meg ennyire. Úgyhogy kénytelen voltam másodszor is kijavítani. Sosem rendelkeztem kiváló kézügyességgel, ez abból is látszott, hogy amikor meg akartam gyűrűzni Amandát, véletlenül kicsúszott ujjaim közül a gyűrű, és a vendégsereg felé kezdett gurulni, öcsém lestoppolta, és külsővel felém passzolta, mialatt Amanda kinyújtott gyűrűsujjal türelmesen várt. Felvettem a gyűrűt, és gyöngéd puszi után Amanda ujjára húztam. Aztán Sára szigorú szolgálati hangon megkérdezte, van-e valakinek tudomása olyan eseményről, ami a házasságnak akadálya lehet, mire visszakérdeztem, hogy szerinted? Illetve: maga szerint, Sára asszony? Erre Sára ledobta kezéből az anyakönyvet, ami nagyot csattant az asztalon, aztán szinte parancsolólag rám rivallt, hogy itt írjátok alá és tünés! S miután aláírtuk, kiviharzott a házasságkötő-teremből, és már az ajtóban levetette a trikolor szalagját.

Erős szél fújt, amikor a kocsiba készültünk beszállni, most már közös kocsiba, egymás mellé, mert mondanom sem kell, hogy az esküvő előtt külön-külön szállítottak minket, mintha attól óvtak volna, nehogy az engedélyezett időpont előtt testileg is egymáséi legyünk valami lepukkant autó hátsó ülésén. Mikor Amanda a kocsi kilincséhez nyúlt, a szél majdnem letépte fejéről a koszorút, odakapott s tenyerével a koponyájához szorította, úgy szállt be a kocsiba, a fejét fogva. Frici vezette a piros Zastavát, és a tükörből rám pillantva, hogy: ’csém, ez meg mi volt itt az előbb, mintha az anyakönyvvezetővel régi ismerősök lettetek volna…? Én meg felhajtottam Amanda arcáról a fátyolt, és puszit nyomtam arám ajkára, s odavetettem Fricinek, hogy igen, régi ismerősök vagyunk, mert egyszer felajánlotta nekem, látogassam meg a hivatalában, amelynek kapujában szép testű Atlasz-szobrok állnak. Ekkor érkeztünk a vendéglő elé. Kiszálltam, kinyitottam a túlsó kocsiajtót, Amanda lassú ünnepélyességgel szállt ki, de az ünnepélyesség végleg elszállt, amikor a szél immár valóban lekapta fejéről a koszorút fátylastól. Gyorsan utánanyúltam, sikerült is elcsípnem a koszorú fátylát, visszatettem Amanda fejére. Ő megigazította, mint valami svájci sapkát, hálásan megcsókolt: te vagy a gyorsaság bajnoka! És két tenyerét a kobakjára nyomva, nagy léptekkel elindult az étterem felé, én meg zsebre tett kézzel ballagtam utána.

Ebéd alatt minden zavartalan volt, kivéve azt a pillanatot, amikor kihozták a kaját. Amikor megkóstoltuk, majdnem kifordult a szánkból. De senki sem szólt, mindenki rágott, olyan arccal, mint mikor valami súlyos, de nem lehetetlen feladatot kell véghezvinnünk. Kötelességtudóan ettünk, keveset beszéltünk, s tekintetünket mereven a tányérunkra szegeztük. Csak anyósom szólalt meg később, hogy hát ez bizony eléggé ízetlen fogás… ezért a pénzért… de egyszer meg lehet enni. Mire én annyit mondtam, hogy kétszer is meg lehet enni, csak másodszorra még gusztustalanabb a szaga és az állaga. Erre anyósom felpattant az asztaltól, és tüntetőleg átköltözött a terem másik végébe, a nagynéni asztalához.

Vacsora után Rózsi néni sorban letépte az ajándékok dobozairól a selyempapírt, összevont szemöldökkel vizsgálgatta a bennük lévő étkészleteket, román kék fazekakat s más edényeket, aztán határozott kézmozdulattal leintette a zenekart, s amikor csend lett, nyersen rendreutasította a vendégsereget, emlékeztetve őket arra a korábbi kérésére, hogy ajándékok helyett inkább pénzt adjanak borítékban. Majd pedig szólt a pincérnek, hogy ezt a sok limlomot mielőbb vigyék el valahova, hogy ne is lássa. Két fekete öltönyös felszolgáló kihordta az ajándékokat a folyosóra, egy tányért le is ejtettek, és a csattanásra anyósom egyszeriben vidám lett, mert lakodalomban a törött edény nagy gazdagságot jelent. Más nem is történt aznap. Csak este, amikor végre magamévá tehettem Amandát.

Calvero

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kanadaivadon.blog.hu/api/trackback/id/tr985425499

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása