Mostanában eleddig ismeretlen és újfajta szokásom támadt. (Dr. Absztinencia és Don Esperal kockázata és mellékhatása?) Ha bármit olvasok – leginkább szépirodalmat --, és vadászatra vonatkozó utalást találok, kijegyzetelem magamnak. Így találok rá sokszor olyan szerzők vadászattal kapcsolatos véleményére és szemléletére, akik maguk sosem vadásztak, és így a távolságtartás elfogulatlanságával és tárgyilagosságával tudnak véleményt írni a vadászattal kapcsolatban. Hemingway, Kemény János vagy Wass Albert műveiben nem nehéz ilyen oldalakat találni, bőven van bennük, akár könyvre való mennyiségben is. Nehezebb azonban azon írók műveiben, akik, mint mondottam, a gyakorlatban nem éltek e szenvedély közelében, s nem részesültek annak örömeiből. Most a Nyugatos, bajuszos és morcos Móricz Zsigmond életműsorozatának Betyár című regényében találtam egy-két vadászatra vonatkozó részt, s ezt kívánom megosztani veled, Barátom
„És ott volt körülötte a rengeteg. Amerre csak látni, az mind erdő, és előttük a távoli faluig óriási szántóföldek vannak… Fácán ütötte fel a fejét, veres fejét körülhordozta, a szeme körül karika villogott, s meg sem ijedt; ez itt itthon van. A kakas körül három tyúkja szemelt. Nyugodtan tovább ottmaradtak. Távolabb őz ugrott fel, és vékony lábain elfutott. Értelmesen nézett körül, s szimatoló orrocskájával feléjük szagolt, akkor még gyorsabban kezdett szaladni. Nem tud egy őz olyan sebesen futni, hogy annak az egy tulajdonosnak a földjéből kifusson. A fiatal búza bokáig ért a kis őznek, az úgy szalad, mintha mezítláb járna.
-- Hé, hé – mondta az erdész, s Avar Jani felé kacagott --, meg ne csudálja az őzet, mert csiklandós portéka. Egy őzért három hónapot kell ülni.”
(Tehát Móricz korában, a múlt század elején a vadorzás még nem csak szabálysértésnek számított, mint később lett, egészen a közelmúltig. De olvassuk tovább a Betyárt.)
„Avar Jani nem is nézett oda. A most felbukkant fácánokat nézte. Már megint egy kakas öt tyúkkal. Még csak fel sem repülnek. Milyen bátran élnek ezek, mintha csak tudnák, hogy rájuk még rá sem szabad nézni. Persze, ha az urak jönnek puskával, azoknak szabad ledurrantani őket és táskára fűzni, hogy a fácánkakas farka a földig ér… Hogy szeretett volna Avar Jani gyerekkorában bekerülni az erdőbe, vadásznak lenni… Ez a jáger is úgy jön mellettük, mint egy kiskirály, fegyverrel a vállán… De az uraság helybelit nem volt hajlandó felvenni, de még vidékit sem. Németeket tart, messzi vidékről valókat, akiket a falu éppen úgy ellenségnek néz, mint a vadakat.”
No, hát vegyük kézbe egyenként Móricz fenti mondatait, hogy lásuk, lényegében mit sem változott a vadászvilág Móricz kora óta. Hogy szeretett volna Avar Jani vadászni…!, de nem volt elég pénze a belépési díjra. (És ma, lenne-e?) A jáger úgy megy mellette, mint a kiskirály, mert puska van a vállán. (Hát igen.) Az uraság nem hajlandó helybelit felvenni, de még a közeli vidékről sem (magyarán: a helybeliek nem lehetnek tagok, a tagok pedig nem kapnak trófeás vad lelövésére engedélyt… ) Németeket tart (ugyebár ismerős!), messzi vidékről valókat, a vadászati túrizmus nevében, ami történelmi félmúltunkban népgazdasági érdeknek számított.
De ebből a regényből megismerhetjük a száz évvel ezelőtti arisztokrácia vadászati gasztronómiáját is.
„—A fácán királyi eledel… Csak tudni kell jól elkészíteni őt.
-- No, halljuk, hogyan kell elkészíteni őt? –mondta finom gúnnyal Dea.” (Abban a korban még nevetséges volt állatot, vadat megszemélyesíteni. Ma már a sorvadt városiasságunkban még messzebbre ment a világ; ma már a kutya, macska, autó, bicikli, krumpli… ez mind ő.)
„—Itt, ezen a Magyarországon túl korán sütik ki a fácánt – állította az ezredes. – Nem várják meg, míg a hús tökéletesen megérlelődik. A fácán húsa a tollában érik meg, mint a nemes bor a hordóban.
-- Ez az, kedvesem – kiáltott át neki Deán keresztül a gróf. – A lábainál fogva kell őt felfüggeszteni. Mikor az első vércsepp megjeleni a csőre hegyén, azt lesni kell, akkor kész a fácán érlelése.
-- A nemes francia konyhán, kérlek – szólt tovább az ezredes --, farktollainál függve csüngetik a fácánt, s akkor találja a szakács azon pillanatban érettnek, midőn a madár leesik, mivel az ő farktollai kiszakadnak a test súlyánál fogva.
-- Sőt, kérlek, ennél még messzebbre is ellovagol a francia konyha. Megvárják a feloszlás első stádiumát. Mikor már lila lesz a madár bőre, és a magas illatot meg lehet szimatolni abban, szerintük a fácán akkor a legpompásabb csemege.
-- Rolf herceg őexcellenciája még ennél is tovább megy, tudja, ő csak a francia királyi konyha receptjét akceptálja: csak olyan fácánt kész elfogyasztani, kit egy sas ölt meg.”
Még ugyanazon az oldalon az akkori fácán-terítékekről is ír Móricz.
-- Aranyos ország ez, kérlek, a múlt évben közel ötszázezer fácánt lőttek. Láttam a statisztikát arról.
-- Statisztika is van?
-- Hogyne. A statisztika a fontos dolgokat megizéli, számolgatja. Ötszázezer fácán, csaknem félmillió. S az az érdekes, hogy az állománynak ez a kilövés csak javára szolgál. Holott ebben a számban még nincs benne, akiket a parasztok meg az orvvadászok s a ragadozó állatok falnak fel.”
Nos, kedves Barátom, azt hiszem ezt a fácán témát alaposan megizéltük… Kiveséztük.
Ennyi izélést… bocs’, elírás… ízelítőt a Móricz regényből. Ajánlom mindenkinek, olvassa el a Betyárt; nem az a romantikus betyártörténet, nem olyan hősökkel, mint amilyenekkel Jókai regényeiben találkozunk. Móricz Zsigmond betyárja, Avar Jani, alias Szörnyű Jóska már olyan szocio-betyár, realista eszközökkel megírva.
Calvero
