mi legyen a következő munkám témája. Nagyon meg kell válogatnia témáit az író embernek, miután már eljutott abba a korban, hogy felismerte: élete nem végtelen. Amíg ifjúságát, mint zöld vadont szabadnak hiszi és öröknek… addig jó; addig blöffölhet kedvére; szedhet elő olyan témát, amiről tudja, rajta kívül senkit sem érdekel (ilyenek az önéletrajzi regények, kevés kivétellel, kivétel pl. Móricz Életem regénye, melyből bár kisüt, hogy ott is az írói fantázia vezette a szerző tollát, mégis önéletrajzi regényként van „eladva”.)
Néhány hétig terveztem egy Nyugat-Afrikában játszódó kalandregényt, de egy hozzáértő ismerősöm pár szóval le tudott beszélni róla. Mert magam is hamisnak tartottam az ötletet. Hemingway mesteremre hivatkozva: az író arról írjon, amit nagyon jól ismer. H. mester írt a háborúkról ((az 1. világégésben az Isonzó mellett volt haditudósító (ahol anyai nagyapám is harcolt, csak ő a Monarchia oldalán), a 2.-ban szabadcsapatával ott volt Párizs felszabadításánál; állítólag amikor elfogyott a kézigránátuk, akkor üres viszkisüvegeket dobálták meg a németeket)), írt a spanyol forradalomról (a köztársaságiak oldalán harcolt), a szerelemről (háromszor nősült + ezer szerető), a bikaviadalról (személyesen ismerte a kor matadorjait), a vadászatról (gyerekkorától kezdve vadászott, édesapja egyengette útját e nemes szenvedélyben… bár azt tudni kell, és magam is tapasztaltam, hogy az amerikai vadászati kultúra más, mint a miénk. Magára adó magyar vadászíró pl. nem írna le olyan mondatot, hogy „agyonlövöm ezt a rohadt dögöt”, amit H. mester ír az Afrikai vadásznaplóban egy rinóval kapcsolatban.)
Azért mondtam le arról, hogy Nyugat-Afrikáról írjak, mert ott soha nem jártam. Ahol jártam (Zimbabwe), arról pedig korábban már megírtam, amit fontosnak tartottam róla elmondani.
De írni kell, mert az önterápia, tehát lázasan kerestem a témát. És megtaláltam a közelmúltamban. Eredetileg is trilógiának terveztem a thrilleremet, de aztán csak két rész készült el belőle, amire ígéretet kaptam, hogy könyv alakban is megjelenik. S most eszembe jutott egy harmadik „csavar” a történetben. Egy olyan váratlan fordulat, amire nem számít az olvasó; a Vadőrvér regényfonalának egy elvarratlan szálára kötök csomót egy kb. 15 oldalnyi epilógusban, ami keretbe foglalná Élő Gábor történetét. Hogy értsd Barátom (ha nem ismernéd az előzményeket), írtam egy bűnügyi vadászregényt Vadőrvér címmel, ezt már hat hónapja folytatásokban közli a Nimród. Aztán megírtam e kisregény folytatását, melyben a hős alteregója, Gabriel Living kerül hasonló helyzetekbe, mint elődje, csak éppen Kanadában (e helyszínt elég jól kiismertem.) Ez a kisregény (Farkasfog) szerintem sokkal jobban sikerült, mint a Vadőrvér, ámde – rossz hír!- az előző elolvasása nélkül nem derülnek ki általam vélt értékei. Tehát a két regény valójában egy történet, a deja vu felhasználásával. A második regény úgy végződik, hogy a VÉGE felirat után van egy rövid bekezdésnyi folytatás, melyben az írásmű hangneme áthelyeződik, megváltozik: Elbeszélő Én lesz belőle. A harmadik részben, vagyis az epilógusban az Elbeszélő Én szól majd, átértelmezi és magyarázza az előző kettőben elrejtett titkokat, melyekre azokban csak utalások vannak, vagy még az sem.
Ez lesz hát Élő Gábor élő története.
És ezzel az epilógussal engedjük el végleg Gabriel Living kezét is, hadd menjem a Sziklás Hegységbe, és keresse meg Easy Heaven-t
Calvero
