A múlt héten lementem a patakpartra. Az út szélén álló kukoricásokat a szél s a hőség leverte a földre, s a levelek hónalja tele volt porral. Zilált volt a fű, hiába a sok eső, ha két napig meleg van, máris kiszárad a fű toklásza, ami belemegy a kutyák lábába és bundájába. A törött hátú hídnál jobbra fordultam, ahol nincsenek sétányok, padok, stégek; ahol még vadon folyik a patak, nem szelídítette meg az emberi fontoskodás. Szemben a Szalóki tanya, melynek gazdája még kilencven éves korában is kijárt vadászni. Velünk, fiatalokkal már nem tarthatott lépést, de akkor (a múlt század hetvenes éveiben) megengedték neki, hogy egyedül vadásszon a tanyája körül, lőtt is minden őszi vasárnap nyulat, ott helyben nyúzta meg. Ujjával belehasított a nyúl háta bőrébe, beledugta a lyukba s lerántotta a bőrt. Úgy jött le, mint a harisnya, egészen a nyakáig, combjától a lába hegyéig. Ekkor vette csak elő a csantavéri kisbicskát, s levágta a nyúl fejét és lábait. A bőrt bedobta a patakba, a belső részeket is oda rázta a halak eleségéül. Télen pedig a patakpatron vadászott vízivadra: récére, szárcsára, vadlúdra.
A szúrós szárú szamárkórókat kerülgetve bementem a nádas közelébe. Gyorsan és céltudatosan haladtam egy fűzfa felé, mely alatt árnyékot reméltem. De az árnyék foglalt volt: tíz év körüli gyerek horgászott ott. Ismertem az apját; részegen a vonat alá esett, és elvesztette a fél karját. A gyereket az anyja neveli. Született egy féltestvére, csak azt nem tudni, ki a kisgyerek apja, mert a félkarú apa a gyerek születése előtt egy évvel fölakasztotta magát. Kérdeztem a kölyköt, hogy milyen halak vannak a patakban. Mondta, hogy kárász, keszeg. És mutatta is a tenyerén, mekkorát lehet fogni. Csuka?, kérdeztem. Az odaát, bökött a fejével a kulturált rész felé. Akkor miért nem ott horgászol?, kérdeztem. Mert oda engedély köll, mondta a gyerek a pataknak fordulva. Darabig hallgattunk. Akkor elmeséltem neki a történetemet a horgászról, aki minden nap fog egy halat, megeszi, odamegy hozzá a paraszt, aki mindig a hasznot lesi, és kioktatja, hogy fogjon naponta tíz halat, kilencet adjon el, abból vehet csónakot, aminek segítségével száz halat foghat naponta; mire megkérdezi a horgász, hogy akkor mi lesz? Hát akkor nyugdíjas korodban kiülhetsz a partra horgászni. De hát most is azt teszem, mondja a horgász.
A fiúcska felém fordult, aztán vissza a patak felé.
Tovább indultam a parton. Távolabb leültem a töltésre.
Néztem a vizet. A nap rásütött a patakra, megcsillantak a fodrok, rásütött a fűre is, és fölmelegítette, és a fű árnyékéban rovarok mozogtak, hangyák, sáskák, amelyek felugrottak a levegőbe, s egy pillanatra szétnyitották sárga szárnyaikat. Hallgattam a sás susogó életét; nádirigók cikkantak néha, pocegerek surrantak át a sötét rönkön, távolabb talán nyulak kerestek maguknak rágcsálnivaló zöld sarjat, és a fejem fölött nesztelenül keringett egy magányos ölyv. A patakparti fűben egy teknősbéka mászott, nehézkesen húzta kemény combjait és sárga körmű lábát. Nem is járt voltaképpen, csak a páncélját cipelte nagy erőfeszítéssel. Felém közeledett, bizonyára nem látott engem. Csontos száját félig kinyitotta s élénk, vidám szeme egyenesen nézett ki szemöldöke alól. Amikor a töltés alá ért, egy pillanatra megállt s magasra tartotta a fejét. Hunyorogva nézett föl, aztán elkezdett mászni fölfelé a töltésre. Karmos elülső lábai előre nyúltak, hátsó lábai előre nyomták a páncélt s a teste súrolta a füvet. Minél meredekebb lett a töltés, annál jobban megfeszítette erejét a teknős. Toló mozdulatokat végző hátsó lábai megfeszültek. Ekkor megpihent a teknős, fejét kinyújtva tartotta, erőt gyűjtött…
A kórházban találkoztam Pistával, vagy másfél hónappal ezelőtt. Nem ismertem meg. Csak annyit láttam, hogy valaki tolószékben ülve felfelé igyekszik az akadálymentesített emelkedőn, de nehezen megy neki. Minden erejét megfeszítve tekerte, tolta felfelé a kereket. Odaléptem hozzá, és nagy lendülettel feltoltam a váróterembe. Ekkor az illető megszólalt, háttal nekem: te vagy az?, rég láttalak. Amikor oldalt fordította a fejét, ekkor ismertem meg Pistát. Hosszú, csontos feje volt, a bőr megfeszült rajta, nyaka pedig olyan inas, mint a zeller szára. Pistával kamaszkorunkban többször utaztunk együtt az iskolabuszon; ő a faipari technikumba járt, én a mezőgazdaságiba. Azóta csak kétszer találkoztunk. Amikor utoljára láttam, még tudott járni; a csantavéri vásárban saját faragású fakanalat, fateknőt, fatányért árult. Mint a nótában. A délszláv háborúban besorozták, teherautót vezetett Vukovárnál, amikor egy eltévedt golyó a gerincébe fúródott. Attól kezdve tolókocsira volt szorítkozva. Ezért nem ismertem meg rögtön. Kérdeztem tőle, hogy te vagy az Pista? Elmosolyodott s vastag ajka mögül nagy lófogak villantak elő. Nevetve mondta: csoda, hogy megismertél, mindig a csajokat stírölted, velem alig beszélgettél, pedig hányszor utaztunk együtt...
Beszélgettünk. Semmiségekről beszélgettünk, mert a közös élmények már rég kihűltek, nem volt közös téma. A bajokról pedig egyikünk sem akart. Hát így élek mondta, mielőtt tovább mentem volna, s még azt is mondta, hogy hallotta, nekem milyen jól megy, beutaztam a világot… Afrika, Alaszka, Kanada… Sietve és zavartan elköszöntem volna, amikor azt mondta, tudja, nagy vadász vagyok, és ha a természetben találok teknősbékát, vigyem el neki, mert szeretne egy teknőst. Mert én is egy teknős vagyok, mondta nevetve, tudod!, én vagyok a teknős Pista!, a vásárban találkoztunk utoljára, amikor még ép és egészséges voltam, és teknőket faragtam s azt árultam. Erre én kedélyesen mosolyogtam, hogy elvegyem keserű öngúnyának élét. És hova vigyem a teknőst, kérdeztem abban a tudatban, hogy kérdésemnek nincs tétje, hiszen hol találnék én teknősbékát. Fürgén s lelkesen odagördült a kórház ablakához. Nézd, ott a Prozivka földszintjén lakom, mutatott egy közeli épületre, mire mondtam, hogy tudom, hol van, én is laktam a Prozivkán harminc évvel ezelőtt…
A teknősbéka jó darabig mozdulatlan volt, aztán kidugta a nyakát, a hunyorgó szeme körülnézett. A hátsó lábak munkához láttak, úgy megfeszültek, akár az elefántlábak, az elülső lábak belekapaszkodtak a töltés tetejébe. A teknősbéke fölérkezett. Egy vastagabb fűszál odacsavarodott az elülső lábak közé. Felálltam, odaléptem hozzá. Amikor árnyékom rávetült, tüstént behúzta a fejét és lábait a páncél alá. Megfogtam, felemeltem. Megfordítottam: a páncél alja sárgásfehér volt, tiszta és sima. Megnyomkodtam az alját: puhább volt, mint a páncél külső fele. Erre a kemény vén fej kibújt, megpróbált ránézni a nyomakodó ujjra, a négy láb vadul kapálódzott. Amikor visszafordítottam, a teknős ismét behúzta minden végtagját s a nyakát. Beletettem a táskámba.
Hazafelé menet hallottam, ahogy kaparássza a bőrtáskám falát.
Másnap elvittem Pistának a Prozivkára.
Holnap úgyis arra járok, jó ürügy lesz meglátogatnom Pistát. Viszek neki a kisállat-kereskedésből teknőstápot (ha van olyan egyáltalán.)
Azt mondom majd, hogy csak a teknőst jöttem megnézni.
Calvero
