Lenke előkészítette a gépet.
- Leexponálom.
De Janka a díványon ült, hátat fordítva, s nem tudtam, mi baja.
- Üljön ide a székre, hogy magára nézhessek.
- Nézzen a virágcserépre.
- De én magára akarok.
- Eh.
- Az kell a képhez és a lelkemhez.
- Janka gyere, ülj ide, ha kívánja – mondta Lenke.
- Nézzen a falon a képre.
Megszédültem.
- Na jöjjön szívem, édes.
Nem jön. Már láttam, hogy kifogása van az egész kép ellen. Dührohamot kaptam. Folyton ez a harc.
Lenke sürgette.
- Hagyjatok engem, egyáltalán hagyjatok engem – szólt élesen.
- Én elhagyom –mondtam, s otthagytam a helyet, hozzá mentem.
Némely fölösleges beszéd után:
- Vedd fel a kabátot, és állj oda te is.
- Ez most jut eszébe.
- Miért?
- Egyáltalán – tört ki – lehet az, hogy én ne szerepeljek ott, ahol maga?... Képes maga az arcképét kiadatni a felesége nélkül?
- Nem értem.
- Szégyell engem, vagy le akar tagadni, vagy egyedül bujálkodik mindenkivel.
- Én nem parancsolhatom meg a lapoknak, hogy a maga képét kérjék és ne az enyémet.
- Szóval magának külön képe van. Magának van képe a világ számára a felesége nélkül.
- Ez a mesterségem.
- És én ezt kikérem magamnak, és ez ellen tiltakozom, hogy maga, mint egy legény, önállóan szerepeljen. Ahol az uram ott van, nekem is ott kell lenni, vagy ő se.
- De akkor a Pillangó alá is azt kellett volna írni, nem azt, hogy írta M. Zs., hanem, hogy írták M. Zs. és felesége.
- És nem?
Paffá lettem.
- Nem együtt csináltuk? Nincs benne ugyanannyi részem, mint magának?
(…) Hallgattam. Más oldalról kerültem meg.
- Ki volt Homérosz felesége?
- Mit tudom én?
- És hányszor látta a Byron feleségét és a Victor Hugóét.
- Ez gyalázat! És ha maga ezért harcol, menjen. De menjen el mindenestül.
- Nézze szívem, ne vitázzon ezen. Én elhatároztam, hogy nem jövök indulatba.
- És egyáltalán, hogy merészeli magát egyedül lefényképezni? (…) Mindig egyedül szerepel.
- Együtt is megjelentünk a Vasárnapi Újságban. (…)
- Utálattal adta ki, hogy engem lefegyverezzen. (…) Mire kijöttem a tornácra, már meg is volt a kép.
Őrület, meg kell bolondulni, mert nem a szavak, az indulat öl.
- És nem fogom tűrni, hogy többet nálam nélkül szerepeljen.
- Na jöjjön, vegye fel a bundát, és álljon ide.
- Késő.
-A jóság sose késő, legyen jó.
- És adjam oda megát másoknak. Tessék.(…) Ki maga? Nem családos ember? Egy primadonna? Országút? Mindenki rajta jár? Mint a többi színésznőn? És én mikor fogok szerepelni?
- Majd ha kiáll az emberek elé, lelkileg pőrén, saját testével és nevével. Itt van Móricz Zsigmondné, beszemtelenkedett a nyilvánosságba, és nem az ura szerepel, hanem ő.
- Nekem nem kell beszemtelenkedni, én már eleget tettem, mikor magát teremtettem a világnak.
(…) Mondja, az én ötletem volt? Én találtam ki, hogy különböző pózokban fényképeztessem magam?
- Maga.
Erre, a markom a zsebemben volt s fogtam a szemüvegem és tokostól kettétörtem.
Ettől kicsit megnyugodtam.
xxx
Még ha hasonlít is ez a párbeszéd a mindenkivel, minden időben előforduló, mindenkori férfi-nő harcra, ezt Móricz naplójából idézte
Calvero
