Tegnap meghalt a magyar rock and roll királya. Személyében a hatvanas évek élték túl a múlt század második felét. Nem. Inkább az ötvenes éveket. A hatvanas évek már a beat volt… De nem nekrológot akarok írni, csak azt, ami haláláról eszembe jut. És azt érinteni, amit sok regényben akartak megfejteni, mégsem került senki a téma magva közelébe: a Férfi és Nő se veled, se nélküled kapcsolatáról.
Úgy tudni, mindig ő lépett le. Ő szegte meg a nőknek tett esküjét, ő hagyta el négy feleségét, mert új ingerekre vágyott. Utolsó előtti felesége évek óta nem engedte látni a kislányát, még a halálos ágyához sem engedte. Nem ismertem életüket, nem ítélkezhetem. Amit erről tudni, hogy az énekes végigitta, dolgozta és csajozta életét. Ahogy sokan, akik az életet nem szappanoperákból tanulják, hanem valódi életet élnek.
Vegyünk két művészt a múltból (még ha látszólag távoliak is a példák. S azért is bocsánat, hogy mindkét példámat az irodalom területéről merítem: hozzám ez áll legközelebb.) Tolsztoj egész életében menekült valami elől, valamit keresett, amit otthon nem lelhetett. És 1879-ben lassan megfordult élete… Kezdődött, terjedt, nőtt a kétség, a családfenntartót elfordította a családjától, a férjet a feleségétől… a személyes helyett vezérlő motívum gyanánt az egyetemes lépett fel. Tolsztoj az élet értelmét kereste és feladta a család megszokott értelmét. Mindentől eltávolodott, ami addig ő volt, egy nap felébredt és idegenekkel volt szemközt. És nyolcvan évesen otthagyta a családját, felült egy vonatra és elment. Meg sem nézte, az a vonat hová megy. Egy biztos: nem egy másik nőhöz menekült, erre már életkora sem tette alkalmassá. Talán saját maga elől menekült, és ezért halt meg egyedül, távol mindenkitől. De ekkor már ott volt mögötte az egyik legnagyobb tizenkilencedik századi író életműve.
Móricz Zsigmond húsz évig élt együtt Holics Jankával. De közben állandóan ki-be járt a házasságból/ban. Naponta szerelmes leveleket írt Simonyi Máriának, szerepet írt Gombaszögi Frida színésznőnek, azzal a számítással, hogy cserébe a színésznő ellátja majd szép testének minden örömével, sőt az író meg is kérte Gombaszögi Frida kezét (miközben még házasságban élt Holics Jankával.) De a színésznő nem merte egy bizonytalan egzisztenciájú világhírű író miatt elhagyni milliomos férjét. Aztán Holics Janka felőrlődött ebben, és először csak túladagolta magát Veronállal, kimosták a gyomrát, megmenekült. Másodszor már biztosra ment, elegendő Veronált vett be. De még sem halt meg azonnal, még fél napig kómában volt. Halála napján ott volt náluk Gellért Oszkár, a Nyugat szerkesztője, együtt ültek a nappaliban Móricz Zsigmonddal és három lányával. A szomszéd szobában a haldokló és az ápolónő. Móricz többször benézett eszméletlenül fekvő feleségéhez. Csapzottan, vonagló arccal jött mindig vissza. Estefelé halkan kinyitotta az ápolónő a szoba ajtaját és beintette a férjet. Az ajtó becsukódott. Csönd. Aztán valami furcsa reccsenés. Mi volt ez? Az utolsó hörgés? Nem. Móricz a padlóhoz csapta aranyóráját, úgyhogy száz szilánkra tört. Amikor Móricz kijött a szobából, először zokogni kezdett, majd – mint egy rossz szentimentális drámában – a sírás nevetőgörcsbe ment át, és a három lány is zokogva nevetett. A sírás és nevetés, a tragikum és komikum idegpályái ilyen közel esnek egymáshoz. És felesége temetése után nem sokkal Móricz felszedte a kiskorú Csibét, aki öngyilkos akart lenni, a Dunába akart ugrani… megmentette és annak rendje szerint a szeretőjévé tette: meghalni vágyó személyét műveiben halhatatlanná tette.
Nem tudni, aki tegnap hajnalban lefogta az énekes szemét, mit és hogyan érzett. Legalábbis én nem tudom átélni. Nem hiszem, hogy nevetett volna. De ha zokogott, akkor is mozgott a rekeszizma, és vele együtt az oldalbordája.
Ő, az oldalborda, aki férjének testéből vétetett.
Calvero
