Sokszor gondoltam ma éjjel az elmúlt napok-hetek tragédiáira. Ha az a pécsi lány tíz perccel később ér abba az utcába, a lakása elé, akkor a gyilkosával nem találkozott volna, s ma is él. Ha az a rendőr aznap nincs szolgálatban, most is él, nem tapossa el az elmebeteg német terepjárós…
Pár héttel ezelőtt arról írtam, hogy nincs sors. Most is fenntartom, valóban nincs. Csak döntések és következmények vannak.
De végzet van. Amit nem kerülhetsz el. Az már kikerül a te döntési körödből. Az már a végzet égi, vagy pokolbéli törvényeinek egyik cikkelye.
G. Jugoszláviában, huszonöt évvel ezelőtt véletlenül benne felejtette a töltényt a 30-06-os fegyverében. Elfelejtette kiüríteni a fegyvert a vadászat után. Nem is zárta el a szekrénybe, egyszerűen a fogasra akasztotta a puskáját. Aztán másnap a munkahelyén eszébe jutott, sietve elindult hazafelé, hogy mulasztását pótolja. Tél volt, s a buszmegállóban fejére zuhant egy mázsás jégcsap. T. meghalt. A felesége a temetés után eladta a fegyvert egy vadászatban járatlan protokollvadásznak, aki meg sem nézte, csak kifizette az árát, és elvitte… aztán az a fegyver valahol, valamikor tragédiát okozhatott… vagy most is ott van valahol, töltött állapotban. És vár. Várja áldozatát, ahogy a pécsi lányra várt a gyilkosa. (Ezt a megtörtént esetet bővebben megírtam az 1990-ben megjelent Az orgonák völgyében című novelláskötetemben.)
T.-vel voltam Afrikában vadászni. És láttuk a végzet kutyáit, a hiénakutyákat. Ezek nem azonosak a foltos- és a csíkos hiénával, mert utóbbiak egyedül vadásznak. De a hiénakutyák csapatostól állnak nyomára a prédának, és követik. Hiába szalad el a kiszemelt préda, a szagnyoma elárulja őt, és hiába vegyül el más csapatok között, a végzet kutyái ezer közül is kiválasztják azt, melynek halálát és húsát kívánják. És amikor utolérik, mellette futnak, és élve kibelezik, élve felfalják a beleit, aztán pedig, amikor végleg összerogy a préda, vinnyogva zabálják fel egész testét, s egy óra múlva már csak egy csontvázat szárít a trópusi nap.
Ilyen a végzet. Nem menekülhetsz előle, utolér. Hiába döntöd el, hogy nem mész abba az utcába, faluba, városba… ha a végzeted úgy írja elő, utolsó pillanatban mégis arrafelé veszed az utat, arrafelé fordítod a kormányt.
Ennyit a végzetről.
Utóirat:
„Miatyánk-ki-vagy-a-mennyekben.” Így szól a hazai rockzene leghitelesebb bandája, a Tankcsapda egyik húzódala a régebbi lemezükről. És úgy folytatódik: „…melyik ajtón mennyek be.” S ilyen sor is van benne, nem szó szerint: ...a Pokol balra a második ajtó. Egy balladájukból pedig így lehetne idézni: „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék/ Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék.” Egyszerre szociográfia, egyszerre megrendítő magány. Valahányszor hallom ezt a lassú dalt, árvának érzem magam, noha – hála Istennek! – „csak” félárva vagyok… legalábbis szülői vonatkozásban.
Calvero
