A szabadkai színház folyosóján mindig sötét volt. Sötét és hűvös. Mint a ravatalozóban. A hullaszagot bizonyára csak a képzetem társította hozzá. Azon a folyosón mindig kongtak és visszhangoztak a léptek.
Jobban szerettem tornacipőben járni, de aznap rendes bőrcipő volt rajtam, élesen klattyant a cipőm sarkán a vasalás, féltalpra emelkedtem, hogy ne zavarjam a próbateremben dolgozó kollégákat. A próbatábla előtt megálltam, és reszkető kíváncsisággal fürkésztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül szereposztását, de a repedt üveg mögött csak a színészszakszervezet hirdetménye volt, hogy kérem a kollégákat, hogy a tagdíjat bla-bla-bla. Ásítva indultam visszafelé a folyosón, kltty, kltty… oppardon!... csssz, csssz… A korrepetíciós fülke félig nyitott ajtaján a Szamárinduló monoton zongorahangjai bukdácsoltak ki: tátá-ta-ttáttáááá, tátá-ta-ttáttáááá… Az egyik sötét sarokból hirtelen elém lépett Dogányi, a művészeti titkár. Az arcomba hajolt, és cseppet sem kellemetlen konyakillatú lehelettel azt súgta: Te leszel Balázs! Mint Macbeth banyáinak jóslata: te leszel Cawdor thánja…! Dogányi hirtelen elhallgatott, mert léptek hallatszottak a lépcső irányából, csak amikor eltávolodtak, akkor folytatta: Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Most hallottam a titkárságon, hogy te fogod játszani benne Balázst. Síki Feri rendezi Magyarország Első városából.
Síkit futólag ismertem. Ez szó szerint értendő, főiskolásként reggelente egy szigetre jártam futni, és a salakos ösvényen gyakran szembe futott velem. És az is szó szerint értendő, hogy „Elsőből” rendezi, hisz közismertek voltak legendás távrendezései. Előfordult, hogy a reptérről telefonon instruálta a színészt próba közben, miközben ő a leningrádi gépre várakozott.
A szigorúan bizalmas hír után Dogányi még egyszer körülnézett riadtan, zsebkendőjével megtörölte a homlokát, és sietve eltűnt a folyosón, nehogy valaki együtt lásson minket. Ilyen volt Dogányi, a félénk, izzadékony, hízékony kis emberke, az ottfelejtett titkár, aki fekete klott könyökvédőt viselt, negyven éves koráig példás családapa volt, esténként pizsamába bújva nézte a tévét, és betonhűséggel ragaszkodott a feleségéhez, akivel kölcsönösen első szerelmei voltak egymásnak. Aztán e folyosói találkozás után pár évvel, egy hétköznapi délelőttön, látszólag minden okszerű magyarázat nélkül ledobta a könyökvédőt, felállt az íróasztaltól, és otthagyta a színházat. Távoztában nevetve rácsapott az öregedő szubrett, Pasza Éva fenekére, aki bár megszokta a fenékcsapásokat, és csapásra különösen alkalmas nagy segge volt, de most mégis kimeredt szemmel nézte a távozó Dogányit. Az utcán mosolyogva vonult végig. Otthon fütyörészve összecsomagolta a legszükségesebb cókmókját, s feleségének arra a jogosnak mondható kérdésére, hogy hova készülsz, Lacikám?, a lehető legnyilvánvalóbb választ adta: Elmegyek stricinek. Strici akarok lenni, lányokat akarok futtatni, és alkalomadtán meg is akarom őket kefélni.
Hogy elérte-e nemes küldetését, senki sem tudja, de egy év múlva lefogyva, betegen ment vissza a feleségéhez, aki nem kérdezett semmit, csak szelíden elé tette az élére vasalt pizsamáját. Ebben a pizsamában halt meg pár hét múlva.
A Szabadkán töltött két évemben különc voltam, következésképpen magányos. Hiába voltam földi, Magyarországon szerzett diplomámnak idegen-szaga volt, s különállásomat még látványosabbá tette a póz, hogy magam is különállónak akartam látszani. De valójában csak látszani, s nem külön állni. Éjszakánként a sötét utcákban bolyongtam, akár egy leendő sorozatgyilkos, és ha elfáradtam, hazabotorkáltam az olajkályhával fűtött kis szobámba, amit a Népkör nevű kocsma felett béreltem. A Népkör füstös helyisége volt a szabadkai egyre fogyatkozó elszakított kisebbség gyülekezőhelye, számomra pedig az előszobát pótolta: reggel, próbára menve ott ittam meg az első kávét, este, előadásról jövet az utolsó nagyfröccsöt.
A folyosói beszélgetés utáni napon az előző éjjeli csavargástól és a számolatlanul ivott fröccsöktől kábultan mentem fel a színház félkörívű lépcsőjén, úgy kapaszkodva a korlátba, mint egy aggastyán, megálltam a próbatábla előtt, a repedt üveg alatt ott függött a Muzsikaszó szereposztása, s én kábultságom mocsarából feljőve, izgatottan kezdtem olvasni. Még egyszer elolvastam. Valami tévedést gyanítva, segélykérőn néztem körbe, hisz itt az áll, hogy Balázs szerepét bizonyos Nedves Sándor fogja játszani, az én nevem pedig a lap alján áll, Viktor, a pesti gigerli szerepe mellett.
De hát e tévedésről sürgősen értesíteni kell az igazgatóságot, ne vezessék félre a társulatot! Ezzel az emberbaráti szándékkal kopogtam be az igazgató, Sala Sándor ajtaján, akitől megtudtam, hogy igen, Síki engem akart a főszerepre, de: – Megmondom neked őszintén, Szamár, tegnap begyütt hozzám a Nedves Sanyi, oszt azt mondja nekem, hogy őneki a Balázs a szerepálma, oszt tudod, mink együtt jártunk a Stúdióra is, aztán nem tehettem meg, hogy ne őrá osszam azt a szerepet. De később, majd a bemutató után lehet, hogy lekettőzünk benneteket, majd meglássuk…
Sala az igazgatói teendők mellett magyar nóták éneklésével is foglalkozott, nem múlt el vasárnapi Szív küldi rádióműsor az ő valamely örökbecsű felvétele nélkül. Az a tény, hogy igazgató létére suk-sükölt, elhanyagolandó hiányosságnak számított, hiszen személyében a színház párttitkára is tisztelhető volt, ami eloszlatott minden kételyt vezetői képességeivel kapcsolatban.
Szóval előző este túl sok fröccsöt ittam, talán ez lehetett a magyarázata, hogy csak ültem bágyadtan az igazgatói asztal előtt, és láttam, hogy Sala az asztal alatt kilépett a cipőjéből, és egyik lábujjával vakargatta a másik bokáját. És annyira undorított a látvány, hogy inkább Sala együgyű arcára pillantottam, néztem a karrieréhes kék szemét, melyben valami olyant véltem látni, amilyent korábban egészen más helyen. A solymászok bemutatóján voltam pár nappal előtte.
A bemutató egy parkban volt. A nézőközönség gyűrűjében egy bőrruhás, bőrkalapos kistermetű ember állt, bőrkesztyűs kezén palaszürke hátú sólyommal. A sólyom fején szintén bőrből varrt sisak volt, ami teljesen lefedte a szemét. A bemutató tetőpontján a solymász széles mozdulattal levette a madár szemét fedő sisakot, a kezéről finom lendülettel elindította a sólymot, és a madár könnyedén emelkedett a levegőbe, miközben a solymász az oldalán függő bőrtáskájából húsdarabot vett elő, s azt egy nyulat formázó bábura kötötte. Mikor megvolt vele, körkörösen lóbálni kezdte a feje felett. A sólyom csavaros ívben vágott felfelé, ott fent, mintha az égre lett volna tűzve, pillanatra megállt szitálva, aztán amikor a solymász felé rikoltotta, hogy hepp, a madár, mint a kő, függőleges pályán érkezett a térre. De elvétette a solymász zsinórján forgó bábut, újra felemelkedett, a park fái felett suhant el, tett egy kört a háztetők között, mialatt a tömeg csendben és száját tátva várta, hogy ismét visszatérjen. Nem kellett sokat várni, felajzott íjat formázó árnya már újra lecsapni készült, hangtalanul és sebesen közeledett a fák felett, szárnyát a testéhez simítva, zuhanórepülésben süvített lefelé, és lecsapott a solymász zsinórján függő nyúlbábura. Ott, a földön, pillanatig mozdulatlan volt, karmai görcsösen a nyúlbábuba vájva, és mielőtt elkezdte volna tépni a húscafatot, kerekre tárt bükkönybarna szemekkel kinézett a közönségre.
Szó nélkül felálltam, és kimentem az igazgatói szobából.
Calvero
