Ilyen címmel múlt századi alanyi költők írtak verset, akik reménytelenül szerették az elérhetetlen hölgyet. Vagy reményüket vesztett hölgyek sóhajtották reménytelen szerelmük nevét: rebegve mondták, remegve a reménytelenség mámorító érzésétől… mielőtt gyufát ittak volna. (Talán ma már nem ismert tény, hogy a múlt század elején még divatban volt az öngyilkosságnak az a módja – főleg cselédlányok, és felcsinált s otthagyott polgárlányok körében-, hogy a gyufafejeket vízben feloldva nagyon hatásos mérget tudtak előállítani, s aki megitta, már mehetett is a reményteljes másvilágra.)
Nem vagyok alanyi költő, bár viccből egyik névjegykártyámra azt írattam (amikor még volt névjegykártyám, s amikor még a Nimród vadászlap szerkesztőségi tagja voltam), szóval a nevem alá, foglalkozásként azt írattam: költő és anarchista. Korábban pedig, a miskolci színház művészbejárója előtt egy autogramot kérő lánycsapatnak azt találtam mondani, hogy ha nekem egyszer névjegykártyám lesz (azidő szerint még nem volt), akkor az áll majd rajta: szín- és életművész. És a diáklányok egyikének apja nyomdász volt, és a következő születésnapomon megjelent az a diáklány, s kezembe nyomott egy kis csomagot… és azt mondta: boldog születésnapot! És amikor kibontottam a csomagot, akkor láttam, hogy vagy kétszáz névjegykártyát rejt a kis csomag, melyen az áll… név (akkori nevem), alatta a foglalkozás: szín- és életművész.
De elkalandoztam választott témámtól. A reménytelenségről akartam írni, nem alanyi költő modorában.
Legyünk hát aktuálisak. Tegnap bent voltam az Újszínházban (most már így írják a színház nevét.) No és amikor beléptem az igazgatói irodába, azt láttam, hogy Dörner, gitárral a nyakában éppen azt énekli, hogy "Born to be wild". És ott volt még az irodában Papp Gyula, a Skorpió együttes egykori billentyűse, aki ma az Újszínház zenei vezetője. És Papp Gyula kristálytisztán fölé tercelt Dörnernek, én meg amikor beléptem, rögtön elkaptam az alsó oktávot, és így énekeltük hárman, három szólamban a „born tu bí váldot”, vagyis a Szelíd motorosok című Oskar-díjas film kultikus betétdalát. Vadnak születtünk, énekelte egykor a Steppenwolf-al egy egész nemzedék, mely nemzedék tagjainak többsége azóta megszelídült, beállt a sorba, és reménytelenül hisz a nemlétező holnapban. Honlapot írnak, vagy sírnak a tegnap után, ahelyett, hogy holnap híján és honlap helyett a jövőt terveznék. Csak hát a jövő - miként nemrég említettem - ott nyugszik örökre abban a hatodik koporsóban.
Vadnak csak kevesen maradtak meg, s reménytelenül fogy a számuk... Kihalnak, mint az őstulok, mely állat a Kárpát medencében őshonos volt...
Ja, és hogy Dörner és Papp Gyula miért is énekelte ezt…? Mert hamarosan fellépnek színészzenekarukkal a Liszt Ferenc téren, az autómentes nap alkalmából. (Bár minden nap autómentes lenne... mondom ezt én, aki sokszor látja a budapesti közlekedést, ahol mindent lehet, csak éppen közlekedni nem... És nekem, akinek fiatal kora óta mindig volt autóm, de két éve nincs... és mivel a reménytelenség nem átmeneti állapot, már nem is lesz.)
Kijőve a színházból elmentem két casting-ügynökségre, és már nem is éreztem megalázónak, hogy egy sorszámot kellett tartanom magam elé, és úgy fényképeztek le, mint egy bűnözőt – profil jobbról s balról, aztán szemből egy mosolytalan kép,- mely fényképről maga a reménytelenség nézett a lencsébe. A reménytelenséget is meg lehet szokni, csak kellő türelem kell: abból lesz a reményteljes közöny.
Ez a mai hangulati jelentésem. Lehet szidni engem, hiszen dicsérni nincs mit bennem.
Calvero
