Minden nagy irodalmi alkotás arról szól, hogyan kellene élni. A történet mögött mindig ez a kérdés lapul, mint puma a bozótosban. Egykori tanárom, Hegedűs Géza bácsi a Három nővért úgy foglalta össze egy mondatban: " Kéhem szépen, adva van háhom nővéh, akik azon sopánkodnak, hogy ők máh sosem jutnak el Moszkvába... és tényleg nem jutnak el, hanem ott mahadnak a pohos faluban, és végzik hétköznapi és unalmas teendőiket."
Most olvasom - nem először, hisz tíz évvel ezelőtt már megvolt - Szerb Antal: Utas és holdvilág című regényét. Amit pedig úgy lehetne összefoglalni, hogy a Mihály nevű főhős, velencei nászútján leszáll a vonatról, lelép a feleségétől, mert az eltűnt ifjúságát szeretné megkeresni a mediterrán táj történelemmel terhelt területén, ahol még a kabócák is antik rímekben ciripelnek. Mihály ifjúkori barátja, Ervin, az aszkéta vallásban találta meg életcélját, olasz kolostorba vonul. A harmadik főszereplő, Éva az öngyilkos fivérét, Ulpius Tamást keresi égen s földön... Nem mesélem el a történetet, olvasd el Barátom. Erről eszembe jut Szamóca (Eperjes Károly), aki tüdőembóliája után, melyből csak Isten segítségével került ki élve, és utána és azóta is a vallás és a hit segíti ki mindenből, hite szerint szerepei és tehetsége is Istentől való. És békességben él önmagával s a világi dolgokkal, mert segítik őt lelkiekben a világon túli, nem evilági erők. Ugyanez Dörner esete. Amikor főiskolás korunkban együtt kocsmáztunk és buliztunk, ugyanolyan könnyelmű és élvhajhász volt, mint mi többiek: Gáspár Sanyi, Bán Jani, Pap Vera... satöbbi. Aztán pár évvel később megtért a hithez, zarádokútra ment Medgyugorjébe s más szent helyekre... Mindkét kollégám a regénybéli Ervin útját kereste s találta meg a vallásban.
Első feleségemmel, Magdával mi is Velencében voltunk nászúton. Magda egy konformista és hagyománytisztelő családból származott, ahol kötelezően meg kellett mártózni a konvenciók posványos vizében. Magda bennem a kívülállást, harcos ellenszegülést és szabadságot kereste s találta meg. De csak három évig birtokolta. Mert akkor "leszálltam arról a vonatról", mely a békés beilleszkedés félhomályos és áporodott levegőjű állomására vitt volna. Ennek közel harminc éve.
Ma már más a helyzet, s én is más vagyok. Úgy szeretnék én is hinni s megnyugodni! Nem hajszolni démonokat, nem menekülni hideg leheletű lidércek elől, nem ördöggel cimborálni... Hanem elmenni Rómába, térdre zuhanni s leborulni a szent téren, meggyónni s megbánni mindent...
Hogy mikor téved egy ember rossz útra, nem tudni, talán már magzati korban, ahogy a determinált genetika tanítja..., vagy születése után jegyzi el őt a halál. S hogy mi a kivezető út e latrinából..., hogy Dante poklának mely bugyrát kell mindennek érdekében bejárni... talány.
S most, kicsit csapongón, előző olvasmányomból, a Híd a Drinán című regényből hozok idevágó, szószerinti idézetet, ami talán választ kínál ama egyszerű kérdésre, hogyan kell élni: hinni vagy nem hinni, inni vagy nem inni, lenni vagy nem lenni... Ime az idézet Ivo Andrictól: "...akik a rossz úton most teszik első lépéseiket, ilyen módon fizetve a harácsot, amit a munkátlanság és ital átkának rövidebb-hosszabb ideig mindegyik fizet. De többségük nem marad sokáig ezen az úton, hanem letér róla, családot alapít, s a vagyonszerzésnek és munkának szenteli életét, a polgári életnek, melyben elfolytott bűnök és közepes szenvedélyek vannak. S csak az elátkozottak és kijelöltek jelentéktelen kisebbsége halad tovább ezen az úton mindörökre, s az élet helyett az alkoholt, e rövid és csalóka élet tegrövidebb és legcsalókább illúzióját választva annak él, s ezért ég el, mindaddig, amíg sötét, tompa és duzzadt árnyékká nem válik."
Calvero
