Vasárnap Montenegróban megyek. El akarom adni végre azt a helyet, mely hely huszonöt éven keresztül legfontosabb hely volt számomra e hálátlan földön. Hej...! Eladni azt a kőházat, melyet már egyszer eladottnak véltem, de akkor visszalépett a vevő, eladni a falat-tetőt, melyet többé-kevésbé saját kezemmel építettem, nagyanyai örökségemből. Ahol mértéktartóan vadásztam, mert ezen évek alatt csupán négy disznót, két őzbakot, három nyulat és három rókát lőttem (vadásznaplóm hű adatai szerint). De közben felejthetetlen élményeket szereztem ott: rostélyos sütése szabad tűzön, nyúlpaprikás bográcsban, elfogyasztva a vén bükkfa árnyékában... szeretkezés feleségemmel a bükkfa alatti füvön, miközben a langyos mediterráni szél simogatja testünket... kintalvás a csupasz füvön, a Szubra 1553 méter magas csúcsa alatt, kitéve magam az arrafelé gyakori keresztes vipera marásának... Egy ilyen éjjelen hegyi vihar kapott el a hegyen, olyan erős szél fújt, hogy kidőltek a fák előttem, ahogy jöttem lefelé a hegyről a viharban, csupán a felvillanó villámlások mutatták előttem a keskeny kecskeösvényt, hiszen zseblámpám eleme lemerült... (ezt a történetet részletesen megírtam a 2001-ben megjelent Végtisztesség című novelláskötetemben.) Néhányszor vendégül is láttuk ott magyarországi barátainkat, többségük csak kihasználni akarta az ingyen nyaralás lehetőségét, de utána elfordultak tőlünk, mert újabb és előnyösebb kihasználnivalókat találtak közben.
Szóval vasárnap elindulok eladni a múltamat. Nem könnyű feladat, mert csak a múlt fialhat jövőt. És akinek múltja nincs, jövője sem lehet. De hát szükségem van a pénzre, egyrészt mint elemi eszközre... másrészt... majd meglátjuk mi lesz azzal az esetleges pénzzel. Először is ama leendő pénzből megadom adósságaimat, de nagy részét visszadom anyámnak, hiszen tőlük s nagymamámtól kaptam huszonhat évvel ezelőtt, amikor megvettem azt a kőromot, és testvéri, baráti és szerelmi segítséggel felépítettük belőle a házat. Aki megveszi ... (esetleg, mert még nem biztos), közel áll hozzám, gyermekkorom óta ismerem, és kívánom neki, hogy ugyanolyan boldog legyen ott, Vrbanyon, Montenegró legszebb hegyén s helyén, mint én voltam, boldog koromban.
Nyilván kitaláltad Barátom, hogy ezen írásom címe áthallásos, Karen Blixen bárónő híres regényére utal, melyből híres film is készült, szintén huszonhat évvel ezelőtt, melynek címe: Volt egy farmom Afrikában. (A film oroszlános jeleneteit híres honfitársunk, Wels Hubertusz állatidomár és vadász tanította be, kivel éveken keresztül szerkesztőségi tagok voltunk a Nimród vadászlapnál, mégsem találkoztam vele soha... de ezt már egyszer megírtam neked Barátom.) A Blixen regényt is többször elolvastam, melyből a film készült, s most végezetül ebből idézek egy rövid részletet, talán a montenegrói háztól való végső búcsúm imádságául.
"A múlt, amit olyan nehéz volt felidézni, s ami bizonyára mindig változott egy kicsit, ahányszor az eszébe jutott, ez a múlt itt foglyul volt ejtve, le volt gyűrve, oda volt szegezve egy papíroshoz. Történelemmé vált, most már soha többé nem vedlik vissza zűrzavarrá, nem esik rá semmiféle árnyék."
Calvero
