Régebben a kocsmákban voltak ama alumínummal borított söntések. A Portugálban magam is ilyenen szolgáltam ki a darabban szereplő vendégeket (a kollégáimat, akik ma már alig fogadják köszönésemet, mert a színész eredendően a sikeresekhez és a hatalomhoz húz; igazgatójuk seggét vastagbélig nyalják, de a vesztest messze eltolják maguktól.)
Szóval, visszatérve: ezek voltak a békebeli kocsmák. Ahol szelíden, birkamód álltak sorban a cserkóra várók, kisérőként pohár sörrel; a kasszánál megvették az italt, aztán azt a piszkos, ujjnyomotokkal telipecsételt papírdarabot átadták a csaposnak, aki egy szögre tűzte a bilétát, s kiöntötte a fél cserkót, lenyúlva belőle egy-két centet, s a pohár sört is csak habbal töltötte meg. De senki sem reklamált, senki nem kérte a panaszkönyvet. Álltak sorban a kassza előtt, mint barmok a levágás előtt, s hogy levágták őket ötven-hatvan forinttal, senkit sem érdekelt, nem azért, mert volt pénz, hanem mert nem volt terepe a reklamálásnak; abszolutista világban ennek szabályait hamar megtanítják a lakossággal (ütés a vese tájra, és az árja máris másképpen gondolkodik a világról.)
Ma már nincsenek presszók, alagsori pincekocsmák. Pub-ok vannak, ahol ugyanígy levágnak, mint a húsvéti bárányt. És ma sincs már panaszkönyv... legalábbis ugyanúgy nem kéri senki, mint az átkosban. Miért? Mert kelemetlenkedik majd a főnök, esetleg rendőrt hív, rádfogva, hogy agresszív voltál. És a rendőr ma már annyira elfeledte a rendszerváltás előtti (s utáni) életük bűneinek égésszagát, és az álltalános közutálatot, hogy egyből földre nyom, és megbilincsel.
Érdemes kérni a panaszkönyvet...?
Nem.
Nem érdemes. Mert semmit sem változhat a világ, amíg a fejekben nem kerül alumínum helyett szürke állomány (az is szürke, de gondolkodásra alkalmas szerves anyag, nem fém.)
Calvero
