Az évszázad utolsó évében jártunk, a színházi szezon vége felé, amikor egy rozsdásodó lánctalpas gépezetre felültették Magyarországot. Úgy ültették fel, mint engem gyermekkoromban, abban a régi világban, mikor a fegyveres erők december 22.-i bemutatóján apám kivitt a hadiünnepségre, ahol a kor leghatásosabb embergyilkoló gépezeteit vonultatták fel, amelyekkel teljesen nyíltan és büntetlenül lehet akár tömegeket is elpusztítani. És apám, jó kapcsolatainak hála, elintézte, hogy játszásiból felülhessek arra T–72-es tankra, és én élveztem, hogy fent ülök azon a tankon, és hogy csikorog a seggem alatt a lánctalp.
Valahogy így ültették fel Magyarországot arra a gépezetre. És pár nap múlva a gépezet már el is indult bombázni Szerbiát.
Aznap játszottuk negyvenedszer a Szentivánéjit, amikor a délutáni híradóban mutatták a füstölgő gyárat Újvidék külvárosában, de az a gyár nem úgy füstölgött, ahogy a gyárak általában, mert nem a kéménye füstölgött, hanem az egész gyár, és mellette az egész városrész. Aztán vágóképet mutattak a beomlott, törött gerincű hídról, amely az újvidéki tévé épületéhez vezetett. Nem sokkal ezután csörgött a telefon, és Lilla lányom remegő hangon mondta, hogy pár perccel korábban találatot kapott a vegyigyár, száz méterre Amandáék házától, és éreztem Lilla kamaszlányos hangjában a félelmet, és akkor olyan tehetetlen düh fogott el, amilyen addig soha, pedig dühöt éreztem már elégszer, talán túl sokszor is. Próbáltam megnyugtatni Lillát, hogy nem lesz baj, nem lehet baj, ott van mellette az anyja, és ha én ott is lennék, akkor se tehetnék semmit, mert én ahhoz sem voltam elég jó apa, hogy rendszeresen fizessem a tartásdíjat, akkor hogy lennék elég egy bombázás megállításához.
Hat óra felé öltözni kezdtem, és a színházba indulás előtt megláttam a sarokban lévő kisasztalon egy sávos-csillagos zászlót. Lea lányom hozta haza magával, amikor a West Side Story főpróbáját nézték . Nemcsak a főpróbát nézték, hanem majdnem minden próbát, mert Leának nagyon tetszettek a táncoló fiatalok, és bár beszélni még alig tudott, kívülről fújta a darab betétdalait. Abban a darabban szerepelt a sávos-csillagos zászló, sőt több ilyen zászló is volt benne, hurkapálcákra kötve, és amikor Lea gratulált a Mariát játszó kezdő színésznőcskének, viszonzásul kapott tőle egy zászlót. Emlékszem, ahogy Lea, anyja karján ülve, kezecskéjében ritmusra lengetve a zászlót, selypítő hangon énekelte, hogy „Fujcsa egy ojszág Ame-jí-ka, jót ad és josszat Ame-jí-ka, békében élhetsz, ez Ame-jí-ka, csak kicsit félhetsz, ez Ame-jí-ka”. Aztán a refrén végén elkezdte újra a verzét, hogy „Szabadnak mondják az embeeejt, mejt vehet mindenki fegyveeejt…”. És én akkor kivettem a kezéből a zászlót, és odatettem a sarokba, nem dobtam, hanem szépen letettem, mert tudtam, hogy ott, nyugaton mennyire tisztelik a zászlójukat, minden ünnepükön meglobogtatják, én sem akartam tiszteletlenül bánni vele.
Negyed hétkor indultam el a színházba a Szentivánéji álmot játszani, és már az ajtóban voltam, amikor megláttam a zászlót. Megálltam, visszaléptem, megfogtam, ahogy a ceruzát fogják, két ujjam közé fogtam a hurkapálcáját, és a zászlót a kabátom belső zsebébe tettem.
A jelenet úgy volt rendezve, hogy a hajléktalanná vált egykori mesteremberek az utcán melegszenek egy lángoló hordó körül, mindenféle szemetet, régi újságokat dobálnak a tűzbe, kezüket a lángok fölé tartják, fáznak. Csiszár Imre zseniális ötletének tartottam, mely nagyon erősen szólt az akkori jelenről, és reálisan borúlátó képet mutatott a jövőről. Az egész jelenet kicsit hasonlított valamelyik amcsi film zsánerképére: a rosszarcú feketék egy felgyújtott szemeteskuka körül melegszenek, valahol Bronx vagy Harlem egy félreeső utcáján. Természetesen a próbák kezdetén odajött hozzánk a műszaki vezető, és mindenkivel aláíratta a nyilatkozatot, hogy részt vettünk a tűzoltótanfolyamon, ami persze nagy hazugság volt, mert soha senki nem vett részt tűzoltótanfolyamon. Ez is csak az egyezményen alapuló nagy közös hazugságjáték része volt, ami a régi világból maradt itt, és minden új világ igényt tartott rá.
Rutinosan játszottuk a jelenetet, dobáltuk a szemetet a lángok közé, harminckilencszer lement eddig, plusz a próbák, mindenki tudta a dolgát. Vackor, az ács kiosztotta a szerepeket a mesterembereknek, amit majd az udvartartás színe előtt el kell játszani, Zuboly mindenkit le akar játszani, még az Oroszlán szerepét is akarja, én pedig a fúvó-foltozó szerepében… Szóval ment a jelenet, dobáltuk a szemetet, amikor egyik megszólalásom közben lassan kigomboltam a jelmezemet, elővettem a sávos-csillagos zászlót, s mintha csak papírhulladék lenne, a tűzbe dobtam. „Mi az a Thisbe? Kóbor lovag?” Az utánam megszólaló kolléga picit elakadt, de csak egy pillanatra, s máris mondta tovább, hogy „Dehogy! Kisasszony, akibe Pyramus belészeret”.
Ha valamikor, akkor számítottam igazán arra, hogy megkapom a felmondást. Nem kaptam meg, mert a kollégák és az ügyelő is féltek észrevenni a zászlóégetést, és még ahhoz is gyávák voltak, hogy szokásuk szerint feljelentsenek. A közönség? Talán azt hihette, hogy rosszul látta, hisz a közönség nem mindig hisz a szemének meg a fülének, pontosabban nem mindig azt véli látni, amit valóban lát, és nem mindig azt véli hallani, amit valóban hall. Ha elfelejted a szöveget, bátran bla-blázz, biztos lehetsz benne, hogy egyetlen néző sem veszi észre, mert a néző egy varázslat hatása alatt áll, és ott – ő úgy gondolja – minden lehetséges.
Calvero
