Ma a Bükkben jártam. Szentlélek közelében. Ahol olyan közel a magasság(os). És olyan mély a mélység. A Magoskőn ültem, és a régen, s nemrég eltávozott lelkekkel beszélgettem képzeletben. Aztán jöttek mindenféle hangoskodó turisták. Szét se néztek a tájon, hanem ordibáltak. Ezt otthon is megtehették volna. A lábszagú szobájukban. Utálom a turistát, aki nem úgy lép be az erdőbe, mintha felszentelt templomba menne. Az ilyen bakancsos, vagy sétabotos turista nem érdemli meg, hogy olyan szent helyen legyen, mint azt erdő, pláne Szentlélek közelében.
Szent lelkekkel beszélgettem ma ott a Magoskőn. Például egyik kedves vadásztársam sajnos szívszorítóan fiatalon meghalt, művész fiának hamvait is ott szórták szét, három évvel ezelőtt. Ahányszor az apjával arra járunk (utoljára a Mókusodúban volt egy közgyűlésünk)… mindig felnéz arra a magas kőre, és felsóhajt: ott van az én kisfiam, ott a Magoskőn…
Ma csak ennyit Barátom. Holnap folytatom.
Calvero
