Igen, kedves Barátom, vélhetően nagy szomorúságodra ma is ezzel a témával nyaggatlak.
Kezdődik mai erotikus mesém. (Remélem ágyban vagytok már gyerekek!... és nem azonos neműekkel, hanem vérbő nőstényekkel!)
A tanyaszínházi előadások után éjszakába nyúló szabadfoglalkozások voltak. Soltis rendszerint valami bográcsost főzött, már koradélután nekilátott, apró kockákra szeletelte a bárányhúst, miközben a Londonbansejt danolászta, folyton ezt, és mindig csak hússzeletelés közben. A felaprított húst a megüvegesedett hagymára zúdította (miközben a "megsüvegeltek srófánál tartott... ésminden úúútcán vaan sarok...) Sisteregve szállt fel a szagos gőz, "enyéma legszebb leánysze relmeeeee… "Soltis érzelmesen rázta meg a fejét, és bőrkalapja úgy egyensúlyozott a homlokán, hogy fogadásokat kötöttünk arra, melyik strófa után esik bele a bográcsba. De én vesztettem, mert sose esett bele, és bizonyára jobb is, mert túlontúl zsíros lett volna tőle a pörkölt. Előadás előtt már jó illatok gomolyogtak a tábor körül, a gyülekező közönség meg a nyálát nyelte, aztán elkezdődött az előadás, Soltis pedig ráparancsolt a statisztákra, hogy a bogrács fülénél fogva forgassák pörköltöt, nehogy odakozmáljon, mert „szét lesz rúgva a seggük”. És még két jelenet között is oda-odaszaladt megkeverni, kóstolni, ízesíteni, aztán egy mócsingot rágcsálva futott vissza játszani. Taps és kalapozás után a színészek és a műszak rögtön a bográcshoz vonult, a parázs fényénél kanalaztunk, ettünk, utána néhányan a helyi kocsmába tértünk be.
Én külön ültem a többiektől, szerettem magamban lenni, és a lecsúszott falusi embereket figyelni, akiknek felmenői több száz holdas földbirtokkal rendelkeztek, amit a kommunista uralom államosított. A megmaradt tíz-tizenöt hold földjüket pedig jó érzékkel, jól beosztva, hogy több évig tartson, elkártyázták, elitták. Volt ott például az „ettem…” nótás, Srtefaniga, kinek a nevében előforduló mássalhangzó-torlódást a szájhagyomány egyszerűsítette, és így mindenki csak Csefanyigának hívta. No, ez nem volt egy akármilyen fazon. Mindig vernyogtatta a harmonikáját, vjááááunyáááuuuúúú, ha az ember nagyon odafigyelt, esetleg felismerhette a nótát, de ehhez nagyon kellett azt ismernie. Csefanyiga a hangszerét gyakran zsarolás eszközeként is használta. Odament a szomszéd faluból jött vendégek asztalához, és a fülükbe húzta, hogy vjáááuuuááááhhrrráuuuá! Egészen addig húzta, amíg a vendég meg nem elégelte a macskazenét, s nem fűzött papírpénzt a harmonika fújtatója közé, hogy Csefanyiga takarodjon már el a picsába. Csefanyiga, sokoldalúsága bizonyságaképpen nemcsak a zeneművészetnek hódolt, festett is. Leginkább a pottyantós vécén guggolva. Juszti néni kocsmájától jó szaladásnyira volt a budi – két lábnyom, mögötte egy foltokkal szegélyezett sötét luk –, a budi tőszomszédságában kibetonozott vizelde, fala tövében vékony árok vezette a vizeletet az eldugult lefolyóba, mely mindig tele volt habos barna lével. És ahogy egyszer ott hugyoztam, dudorászás hallatszott a budiból. Odanéztem, hát ott guggolt Csefanyiga a budiban, és valami kihegyezett bottal a luk szélére tapadt, különböző árnyalatú anyagot piszkálgatta, és az így nyert színanyaggal a falra festett. Hát te?, kérdeztem, mire Csefanyiga: hogy ő Lepa Brena énekesnő arcképét festi meg, aki a tévében olyan szépen énekelte a János-János című műdalt, harmonika kíséretében, hogy attól, Szamár barátom, az embernek kicsordult a könnye... mert tudod, Calvero, anyám engem János névre akart keresztelni, de apám ragaszkodott a Taksony névhez, így lettem Srtefaniga Taksony. Abból meg Csefanyiga. Hát most mondd meg nekem őszintén, lehet ilyen névvel élni, hogy Taksony… És nem elég, hogy a Srtefaniga, ráadásul Csefanyiga, és ott van még mellé a Taksony, ami annyira hasonlít a takonyra…
Rendszerint ott volt a kocsmában Kopci, a mindenes. Juszti néni szolgálatában dolgozott, szenet hordott, begyújtott, reggelenként fáradt olajjal kente be a kocsma padlózatát, és ha elromlott a hűtőszekrény, a hozzá nem értés mámoros biztonságával javítgatta naphosszat. Minden kocsmában ismerős ez a típus. Szabadidejében pedig a mezőkön kóborolt, a nyulakkal beszélgetett, meg a madarakkal.
– Asziszi, szentferenc – mondta ki véleményét elmebéli állapotáról Juszti néni. – Tegnap hajnalban is avval jött haza a Koncz vőgyibű, hogy hallotta a nyulak énekét. Elő is atta, így nyivákolt: ííííííhhhh! 'stent 'z anny lyukban, hát ezt csinájjják velem ezek a hülyék, a zőrületbe visznek tejjesen! – És Juszti néni dühösen csapta bele a bormerő kanalat a tartályba, és a bor az arcába fröccsent, és Juszti néni összecsippentett szemmel, és olyan képpel törölte le a bort, hogy komolyan lehetett tartani az azonnali gutaütéstől. De ha ez nem lett volna elég, Kopci egyéb idegi megpróbáltatásoknak is kitette Juszti nénit, például aratás után nem sokkal galambot fogott a szárító mellett, és egy zsineget kötött a galamb lábára, és a kocsma előtt azzal szórakoztatta a vendégeket, hogy a galambot feldobta a magasba, és amikor a galamb már szabadnak hitte magát, akkor visszarángatta a földre. A vendégek kiözönlöttek a kocsmából, és nézték Kopci produkcióját, aki sárkányt eregető gyerekként, vihorászva szaladgált a kocsma előtt, zsinege végén a kék strasszer galambbal, Juszti néni pedig a kocsmaajtóból rikácsolta, hogy Kopci, 'stent a zanyádban!, ereszted el mingyá' azt a galambot…! De Kopci nem hajlott a jó szóra, csak rohangált le-föl az utcán, a galamb pedig már tízszer hitte magát szabadnak, és tízszer kellett csalódnia, amikor Kopci földre rángatta a zsinegjével. Végül aztán csak kifáradt Kopci, köhögve ült le a kocsma küszöbjére, és a galambot a kocsma kilincséhez kötötte. De úgy odacsomózta, hogy amikor később ki akarta oldani, sehogy se tudta meglazítani a bogot, és akkor bement a kocsmába, Juszti nénitől kért egy éles kést, hogy elvágja a zsineget, miközben a galamb tollát hullatva vergődött a zsineg végén, és a port seperte a szárnyaival. "Ha elbaszod a legjobb Solingenemet…!", hallatszott a kocsmából, és Kopci villogó késsel jött vissza, de vágás közben nem azt a felét fogta a zsinegnek, melyen a galamb volt, hanem melyen a kilincs, és amikor elnyiszálta a zsineget, a galamb elrepült. És Kopci szomorúan nézte az alacsonyan repülő galambot, melynek a lábáról hosszan lelógó zsineg végigsimította a szalmabálákat és a kislibasárga tarlót, és amikor a galamb már eltűnt az akácfák fölött, akkor sóhajtott fel Kopci:
– Pedig még meg sem tanítottam beszélni…
És emlékszem Bábira is, aki egész nap a kocsmában ült, egész nap magában beszélt, mint az alapjáraton brummogó motor, néha fütyörészett, szépen és érzelmesen fütyörészett, mint akinek a lelke tele van érzelgősen bánatos zenével. Állítólag fiatal korában hegedülni is tanult… Bábi igazi zenész volt, nem olyan, mint Csefanyiga. Egyik előadás után ott fröccsöztünk a kocsmában, és a sarokban, a pókhálólepte tévékészülék képernyőjén Yehudi Menuhin hegedült. Bábi szakértelemmel nézte, majd a tétel után szomorúan felsóhajtott: hja, jó hangszeren lehet is… Aztán felém fordult, közelebb húzta a székét, és olyan hangon, mint aki egy már korábban megkezdett történetet folytat: nektek könnyű dógotok van, színészkedtek, őgyelegtek… Én is valamikó főléptem a gunarasi művelődési házba, János vitéz vótam. Az egísz terem engem nézett, belém vót ám szeretve a környík, aztán egyszer hazafelé mentem a szállásra, tél vót, nagy hó, oszt látom, hogy sítalpakon gyün velem szembe az Engelmanék lánya. Lóval, nagyfejű nóniusz lóval húzatta magát, az istránghoz vót kötve, oszt úgy síelt a ló nyomán. Oszt amikó meglátott, kérdezi, hogy én vagyok-e, aki a János vitézt? Mondom, hogy én. No, nem részletezem, a lovat kikötötte, oszt ott egy tanya romjai mellett gyaktunk, négykézlábra vót áva, én meg hátúrú aggy neki, osz egyszer csak hallom ám, hogy hú-hú-húú. Azt hittem, má élvez, hát odanézek, oszt látom, hogy a hóban támaszkodó kezére huhukkolt szegényke, leheletével melengette a hótól kivörösödött kezét, he-he-he…
Amikor Bábit megismertem, hatvan év körül járhatott, és szavahihető tanúk szerint az elmúlt harminc évet ott töltötte a Juszti néni kocsmájában. Már reggel ott volt, nyitáskor. Ebédre evett valami löttyöt, aztán nyomatta a fröccsöket késő estig elszántan, célratörően. Időnként eladott pár hektár földet, olyankor fizetett. Mégis elképesztő életereje volt. Egy téli éjszakán például, záróra után, amint hazafelé támolygott, elesett az utcán, bele egy tócsába, ott elaludt, a tócsa pedig reggelre befagyott. Minden átlagember ott fagyott volna meg, de Bábi élve megúszta, csak az volt a baj, hogy a tócsába belefagyott a ruhája, és reggel nem tudott felállni. Az öklével törte össze a jeget Bábi, a szabadulóművész, aki tudta, mi az élet valódi értelme. Nem szerezni, nem felhalmozni!
Hanem felélni!, elélni!, lélni,! élni… !
És huhukkolva kefélni.
Calvero
