A tegnapi éjszakát egy magaslesen töltöttük. Odafelé gyönyörködtünk az erdő színeiben. Ilyenkor legszebb a Bükk; ezer árnyalatban pompáznak a völgyek, és a szálerdővel borított gerincek. Estefelé szinte az egész élővilág megmutatkozott; a dagonya körül fekete rigók és átvonuló örvösgalambok röpködtek; egyszer csak karvaly csapott le közéjük... de elvétette a támadást, üres karmokkal szállt fel a vén tölgyek lombjai közt, és eltűnt az alkonyi égen. Ez után egy mókus ereszkedett le az egyik fáról, inni ment a dagonyához. Később egy róka loholt el a dagonya mellett, kivívva egy szajkó haragját, rikácsolva szidta a rókát. Tíz perccel később nagy csörtetés... azt hittem disznó, de nem; egy kapitális borz jött a dagonyához, és ivott egy kortyot a sár fölött még meg-megcsillanó csekély vízből. S még a lővilág utolsó percében egy őzsuta is megmutatkozott.
Besötétedett. Fél tizenegy körül erős csörtetés; három-négy disznóból álló konda közeledett. De elhamarkodtam a dolgot, túl korán világítottam meg a dagonyát, a disznók még takarásban voltak. A fénypászma felvillanása után morogva, fújtatva elvonultak. Ez után aludtam egy keveset. Fél kettőkor ébredtem, az ablakrésen át néztem az eget. A hold már lement, vaksötétség borult a dagonyára. Egyszer csak halk locsogást hallottam. Odavilágítottam, hát ott állt a dagonya sarában egy disznó. A fényre nem ugrott el, lassan poroszkált kifelé. A dagonya partján megállt egy pillanatra, s már szólt is a puskám, a disznó pedig helyben maradt. Ebben a pillanatban, mintha valami ősi siratóének lett volna, egy kuvik sivalkodott keservesen. A lőtt disznó másfél éves kancsi volt, leadási súlya ötven kiló.
Calvero
