Most nem vagyok olyan feldobott, mint pár napja. Mert miközben szinte a föld alól teremtettem meg az éves tagdíjat, alig jutok ki a területre. Bőgésen kétszer voltam, akkor sem volt igazi bőgés. Ma pedig el kell utaznom, mert a hétvégén keresztelik az unokáimat. Mire október elején visszatérek, már szétszélednek a bőgőhelyekről a bikák. A lakáscsere változatlanul holtponton. Közben pedig könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy előbb-utóbb el kell költöznöm ebből a megszokott lakásból. De ez valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Ami a jelen folyamatokban néha felemel a depresszió dágványából, hogy talán nem hiába írtam meg a vadászkönyvem, melynek megírásában nagy örömömet leltem; lehet, hogy másoknak is örömére lesz...
Az elmúlt napokban tévét nem néztem, rádiót alig hallgattam. Többnyire ültem a lakásban, és nosztalgikusan nedves szemmel néztem a a trófeákat. Vagy a plafont. Nem tudom, mi történik a világban, vagy a politikában. Talán jobb is. Eleget foglalkoztam arra érdemtelen dolgokkal.
Mindjárt jön Klári, aki távollétemben itt lakik nálam. Ez mégis alkalmasabb és otthonosabb lakhely a lepukkant panel albérleténél, amiben Klári kénytelen lakni.
Calvero
