Nem Thaiföld fővárosáról írok. Hanem a bankjainkról. Talán demagógia, amit mondok, és senkit sem bíztatok, hogy kövessen anarchizmusom tövises ösvényén… de ha lenne még kedvem s erőm új szakmát tanulni: bankrablónak állnék. Mert eme Istennek tetsző foglalkozást sem lehet, csak úgy, hűbelebalázs módra űzni; komoly felkészülést kíván e nemes szakma… talán magasabb képzettséget, mint egy bankár, vagy bankigazgató tanulmánya. Legalább olyan profi módon kell elsajátítani a szakmai fogásokat, ahogy az egykori élsportoló, a Viszkis tette. Mondjuk, le kellene mondanom arról, amit pedig gyermekkorom óta tudok: a fegyverhasználatról. Mert én nem vinnék fegyvert. De még fegyvernek látszó tárgyat sem vinnék. Nem! Egyszerűen odamennék, sorszámot tépnék… aztán várnék két órát (mert ez a hivatalos helyeken már csak így van… ) Aztán, amikor sorra kerülnék, kérném az ügyintéző kisasszonyt ( üres tekintete, mint posványos tavak, lila haj, vörösre festett ragadozó körmök), szóval azt mondanám a kisasszonynak, hogy a bank igazgatójával szeretnék beszélni. Persze ez nem menne olyan könnyen, hiszen a bankigazgatókat úgy védelmezik, mint egy rock-sztárt hajdanában (amikor még a rocknak tekintélye s hallgatósága volt…) Ha valami csoda folytán mégis a bankigazgató közelébe kerülnék, akkor… Dehogy rántanék fegyvert!... Hiszen előbb említettem, hogy fegyver nélkül mennék…! Hanem elővenném a pénztárcámat, és megmutatnám a belsejét. És beszédemet azzal kezdeném, hogy elővenném a kimutatást. A hajdani, sok évre felvett autóm törlesztő részleteinek nyomtatványát. Mely hitelfelvételekre annak idején a bank dumált rá: jobb, ha hosszabb a futamidő… Azt persze nem mondták, kinek jobb… ? Én, hiszékeny lévén azt hittem, jó tanácsot adnak. És pár év alatt a kocsi értékének dupláját fizettem vissza.
Aztán, ha a bankigazgató leültetne az irodájában – mert ugyebár ilyen előzékenyek, udvariasak s kiművelt fők a bankigazgatők –, akkor megkérdezném tőle, miként lehetséges, hogy miközben éhezik a lakosság tizede, és válságról károg még a fán ülő varjú is, ők mégis minden évben - idén is - sokszoros nyereséget könyvelnek el. Mire ő bizonyára elkezdene „téháem” nyelven beszélni (amit nyomtatásban olyan kis betűkkel írnak, mint bolha tökén a pattanások.) És bizonyára beszélni kezdene arról, hogy „idegesek a piacok”… Én meg nyugodtan közbevágnék, hogy: Uram, a piacok nem tudom mitől idegesek, de azt tudom, hogy tegnapelőtt egy kilencvenéves nénit és mozgássérült fiát ki akarták lakoltatni, mert az „ideges piacok” üzleti világából valakik rábeszélték őket a svájci frank alapú hitelfelvételre. Erre ő bizonyára a milliomosok gőgjével és lenézésével kezdene kioktatni engem, mire én… dehogy Barátom!, mire gondolsz, hisz előbb mondtam, hogy nem vinnék magammal fegyvert; lelőni nem lenne mivel… ! Hanem ehelyett megkérdezném tőle, hogy miféle igazságérzet mentén űzik ők üzleti tevékenységüket, ha minden kockázat az ügyfelet terheli, s ők semmiféle kockázatot nem vállalnak, csakis a profitot zsebelik be. Aztán emlékeztetném a kövér bankigazgatót, kinek tokája a nyakkendőjéig érne, hogy őket a lakosság pénzéből „tőkésítették fel” minden csődjük után, valamint emlékeztetném az agrobank elnökének a sikkaszási ügyére, és a budapestbankból offsor módra kilopott pénzekre. Mire ő bizonyára megint előjönne a „téháem” szigorú szabályzataival, perrel fenyegetne, és a piac törvényeinek gyanús elméletéről szólna… és a mássalhangzókkal undok nyálfröccsenéseket lövellnének ki szájából.
De ekkor... okfejtésének részletes ábrázolására nem lenne módja, mert a torkom tövéből egy jól kiérlelt, és kellő röppályájú turhát szívnék a nyelvemre, és ezt a turhát a bankigazgató arcába köpném.
Legfeljebb egy évet kapnék érte. Nem húszat, mint egy valódi bankrablásért. Megérné.
Calvero
