Holnap lesz Lilla lányom esküvője. Lányom méhében ott a két kis embrió: Léna és... a fiú nevén még gondolkodunk. Én ajánlottam a Leonce nevet, emlékezve a Büchner darabbéli szerepemre. De javasoltam a Dimitríj nevet is, hajdani Omega rajongóként. "Dimitríj Lénáról mesél..." Olyan nevet akarnak választani, mely szerbül és magyarul is kiejthető, mert eszük ágában sincs áttelepülni.
Ez a jövő. A múlt pedig, hogy ma tizennégy esztendeje temettük el édesapámat. Reggel nyolckor jött a hír. Anyám szólt telefonon. Családom még aludt, egyedül voltam a nappaliban. Miután letettem a kagylót, kimentem a fürdőszobába. Megmostam az arcom. Tükörbe néztem: őt láttam a vonásaimban. Fél óra múlva felkelt a családom, kávézgattunk, beszélgettünk. Még nem mondtam meg nekik. Az öröm osztható. A fájdalom nem. Csak fél tíz felé mondtam meg, hogy meghalt az apám.
Délután érkeztünk meg a halottasházhoz. A ravatal két oldalán székek. A ravatalon, koporsóban az apám. Arca színe, mint ősszel a lehullott nyírfalevél. Magamat láttam a vonásaiban.
Eljött a temetés pillanata. Néztem a föld perselyébe süllyedő koporsót, s reméltem, hogy hirtelen feltámad a szél, suhogva csapkodja a koszorúk ezüstfehér szalagjait... a gyászoló tömeg aggódva néz az égre, ahol fekete felhők vonulnak gomolyogva, a földön száraz kórókat sodor a szél... Aztán azt vártam, hogy majd dörgés és villámlás közepette megcsikordul a koporsó fedele, és lassan kinyílik a koporsó, s apám kajánul somolyogva kiszáll belőle, s miközben megigazítja a nyakkendőjét, puszit dob a jelenlévő szűzlányok felé. Én meg rászólok szemrehányóan: Apám, ez nagyon ízléstelen tréfa volt, meg teátrális is! Mire apám bocsánatkérő mozdulattal azt mondta volna: Bocsássatok meg, csak viccből meg akartalak benneteket ijeszteni! Erre édesanyám szigorúan rápirított volna apámra: Sanyi, ez soha többé ne forduljon elő! És apám, szívére tett kézzel azt mondta volna: Ígérem, soha!
Ezt vártam, de nem ez történt.
Eltemettük az apámat.
Calvero
