A Nimród nem az a lap, melyet a humor vagy a nevettetés szándéka hozta volna létre 98 esztendővel ezelőtt, leginkább a vadászok történeteinek publikálása volt a cél, mert a vadász szeret eldicsekedni élményeivel, és nem is mindig tud megállni a képzelet s valóság határán. Egyszerűbben szólva a vadászt sokszor elragadja a fantáziája... még egyszerűbben: hazudik, nem!, nem azért, hogy becsapjon valakit, csupán csak a képzeletének késztetésére. (Ha vadászok címerét megalkotnák, valami ilyenféle lenne: zöld mezőben áll egy vadász, s hazudik.) Ezt úgy mondom, hogy magam közel 40 évvel ezelőtt tettem sikeres vadászvizsgát, pelyhesállú kamaszként, és azóta is sorsközösséget érzek a vadászokkal, sokszor felháborít az a társadalmi értetlenség és ellenszenv, ami - főleg tőlünk nyugatra - a vadászok ellen uszítja a többségi társadalmat. Sok évtizede járom a vadont Afrikától Alaszkán át Kanadáig, meg az itthoni pagonyokat, legfőképpen a szeretett Bükköt. Írtam is pár könyvet ebben a témában, és 1986 óta jelentek meg írásaim a fent említett lapban... egész addig a már sokszor elismételt pillanatig, mikor a jelenleg előzetesben lévő benedekfülöp parancsára (aki a mai napig országos vadászelnök) szóval béef ukázára kikerültek a már közlésre előkészített tárcáim, élménybeszámolóim (utóbbi műfajban néha magam sem tartom be a képzelet és a valóság között húzódó légnemű határt, és elragad a fantáziám... ahogy mindenkit, aki életében egyszer is belevágott abba a műfajba, amit szépirodalomnak hívnak. De írásaimban mindig arra törekszem, hogy AZ ÍRÁS KERETÉN BELÜL igaz legyen, s nem feltétlenül az unalmas valósághoz képest. „Az igazat mondd, ne a valót.” József Attila)
Mondom, a fent említett lapot nem nevettetés céljából hozták létre, de amikor megvettem a novemberi számot, és elolvastam benedek helyettesének vezércikkét, olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy kiejtettem kezemből az újságot. A cikk címe pedig ez: „Őrizzük meg a vadászok jó hírnevét” ’Csém vágod?! Miközben az országos elnök dutyiban ül. Hát, így nehéz lesz, Pechtol úr. Jó, a cikk szerzője valószínűleg lapzárta előtt nem sokkal adta le az anyagot, vélhetően nem tudva, hogy kb. két nap múlva bilincs kattan főnöke csuklóján. Fel is hívtam azonnal a főszerkesztőt, és megköszöntem neki, hogy szereztek nekem pár derűs percet, s még mindig könnyes a szemem a röhögéstől. És utána megkérdeztem – lévén, hogy az egyik vádpont benedek ellen, hogy jogtalanul, saját haszon szerzéséből szervezett protokollvadászatokat… így hát a vadászat, mint téma erősen jelen van a bűnvádi eljárásban – tehát kérdőre vontam, hogy ha már én 2 és fél éve le vagyok tiltva, de annak a személynek, kinek parancsára letiltottak, őrizetbe vételéről hoznak legalább egy rövid tudósítást? Mire a főszerkesztő: nem, FENTRŐL megtiltották. (Nem a Kormányra célozva, hanem a vadászat országos kormányzatára, ami a Nimróddal szomszédos irodában székel.)
Tehát ott a Medve utcai országos Vadász Védegyletben még mindig a hetvenes-nyolcvanas évek áporodott levegőjét szívják, reflexeik ugyanúgy működnek: letiltás, betiltás… elhallgattatás, és főleg elhallgatás. Parancsszóra. Röhejes, és szívszorítóan szánalmas. Üdv.: Calvero, aki sírva nevet, s nevetve sír, akit nem vár soha a sír, sem a temető, mert nem szereti a társaságot.
