Lea lányom 4 éves korában kezdett balettórákra járni egy miskolci volt táncos magániskolájába. 9 éves korában felvételit tett a budapesti Táncművészeti Főiskolán (régi nevén: Balettintézet.) Nem vették fel. Amikor kijöttek a Mexikói-úti épületből, leültek az anyjával a járdaszegélyre, és együtt sírtak.

Nem törődtünk bele: fellebbeztünk, aztán én be is mentem, s meghallgatást kértem Gál Jenőtől, az Intézet akkori vezetőjétől. A rám nem mindig jellemző visszafogottsággal elmondtam: véleményem szerint ez esetben tévedtek döntésükben, s kértem: nézzék meg még egyszer a gyereket.

Még egyszer menézték. S felvették. Abban az évben 19 új növendék nyert felvételt.

Lea fanatikusan s aszkétikusan dolgozott, lefogyasztotta a már gyerekként is nőiesen kerek fenekét, meg az egyéb puha idomokat; egy év alatt szálkás izomzatú lett: amilyent a mai igények egy táncostól megkívánnak, s elvárnak.

2 év múlva már az osztály legjobbjai közt volt.

Ahogy múltak az évek, a 19 kislány közül egyre többet eltanácsoltak, vagy önként feladták. Lea pedig évről évre fejlődött.

A 19 úgy fogyott, ahogy a Tíz kicsi néger című regény szereplői. 3 év múlva már csak öten maradtak a felvettek közül, ezért összevonták az A és a B osztályt (mert közben a B-ből is sokan kiszóródtak.) Másodiktól Lea ötös volt szakmából, és kitűnő az iskolában. Idén fellépett a budapesti Művészetek Palotájában.

Azok közül, akik 6 évvel ezelőtt felvételt nyertek: a 19 növendék közül idén már csak EGYEDÜL  Lea maradt a Balettintézetben. A történet következtetéseit rád bízom Barátom.