Kaszással ugyanttól a Mestertől kaptunk kiképzést a színpadi harcokra. Négy évvel utánam végzett a Színművészetin, és addig nem is találkoztunk, amíg egy napon...
Rövidre fogom. Ahhoz kicsit az események elébe kell mennünk időben, de hát időnk, mint a tenger... neki főleg, de nekem is. A dolog ott kezdődik, hogy rosszmagam még vajdasági ifjú színészként megkaptam életem első filmfőszerepét (nem túl sok követte.) Címszerep! A késdobáló. Ilyen című filmben magát a késdobálót játszani nem rossz jel. Az álmoskönyv szerint sem. Más esetekben, ha a szerepnek nem neve van, hanem foglalkozása, az általában a szereposztási lista alján keresendő, úgy mint: pincér, kertész, első szerelő, első őr...De van ennél rosszabb is: második szerelő, második őr... Nos, ezt a filmet látta kint egy magyar filmrendező, és nagyon imponáló volt számára, hogy a film érdekében egy valódi cirkuszi késdobálótól megtanultam kést dobálni, s látszott a snitteken, hogy nem kaszkadőr csinálja, hanem magam, még abban a jelenetben is, amikor élő embert kellett körüldobálnom - ez a partnertől is komoly szakmai helytállást és bátorságot igényelt. Az említett filmes a látottak alapján elhívott egy próbafelvételre, mai szóval casting-ra. Kábé egy hónap múlva rendeltek fel a fővárosba... de ez idő alatt (ezt jóval később megtudtam), a rendező már eldöntötte, hogy a próbafelvétel sikerétől függetlenül nem én játszom a szerepet, mert időközben látott egy másik fiatal színészt, szőkét, kékszeműt - pont ilyennek írta le a figurát a forgatókönyvíró. Ennek dacára felutaztatott (oda-vissza 6oo km), hiszen a próbafelvételre - melynek már semmi tétje sem volt - napidíjat vehetett fel a stáb, meg egyéb juttatásokat, nekem pedig még útiköltséget sem adtak. Ösztönös emberként a megérkezésem pillanatában éreztem, hogy már nem kíváncsiak rám, rosszul is sikerült a casting: a színészt szeretni kell, csak úgy tud jól játszani. A felvétel után a rendező felajánlotta, este menjek el vele a Vígbe, mert az Iván, a rettentő bemutatója lesz, melyben egy olyan remek színész játszik! - lelekendetett - hogy huhh, ne tudd meg! Pedig megtudtam, mert valóban zseniálisan játszott Kaszás, hisz kiatalálhatjátok, őt mentünk megnézni... és a szünetben érdeklődő arccal fordult felém a rendező: no mit szólsz, milyen jó lenne arra a szerepre...? Én meg keserűen nyeltem, s bizonygattam, hogy tényleg nagyon jó lenne benne, mintha rá írták volna. Aztán a rendező megkérdezte, levágattassa-e majd Kaszás haját, vagy úgy jó, ahogy van. Ha engem kérdezel... mint elfogulatlant... akkor úgy jó, ahogy van, mondtam őszintén, pici iróniával. Elkezdődött a második felvonás, Kaszás alatt szikrázott a színpad, mindenkit lejátszott... láthatólag erősen törekedett is erre, hiszen mikor máskor, ha nem kezdőként. A bemutató után bementem gratulálni, jól esett, hogy Kaszás tudott rólam: a Mesterünk mindig sokat mesélt korábbi növendékeiről. (Akkor, ott ismerkedtem meg Rudolf Petivel is, akivel később, sokkal később egy fontos darabban lettünk partnerek, de ez egy másik történet.)
A filmszerepet Kaszás eljátszotta, bizonyára nagyon jól, de a film akkorát bukott, hogy pár napon belül levették műsorról, szerintem elégették a kópiákat, és hamvát a biztonság kedvéért sósavval semmísítették meg, mert azóta sem vette műsorára még a leggagyibb tévécsatorna sem. Látatlanból mondom: Kaszás biztosan remek volt benne!... de a rendező - ez a magyar filmművészet épülésére lett - azóta sem készített filmet. Attól kezdve figyeltem Kaszás pályáját, és lenyűgözött sokoldalúsága, de személyesen csak évente egyszer találkoztunk, amikor Mesterünk születésnapját ünnepeltük, minden régi növendék ott volt... És olyankor mindig, egymást szavak nélkül is értő cinkos mosollyal beszéltünk pár szót: mi a két határontúli, kettős hontalan, egyik északról, másik délről.
Vagy 3-4 évvel ezelőtt Stohl bevitt a Nemzeti Színház III Richárd-jára. Életem egyik legnagyobb színházi orgazmusa volt ( vagy katarzisa?, a faszom ismeri ki magát ezekben az értelmiségi műszavakban...): élő színház volt, remek színészekkel!... bár látszott, hogy Valló nagyon türelmetlenül toporog már a Kossuth-díjra várakozók sorában, és Richárdot egy olyan kis gnóm focistára rendezte, amit az orbánfóbiások el is vártak tőle, s amivel eléggé alányalhatott a hatalomnak...meg is kapta hamarosan a díjat. Kaszás pedig Buchingham-ként, szemüveges, picit hadarós nyikhajra vette a figurát... ami ugye... de hagyjuk ezt, nem is ez a lényeg, hanem ahogy játszott!! Amilyen szemtelenül bátran! Addig elment, hogy egy helyen a zárójelben lévő instrukciót is elmondta, mint a szerep szövegét! "Catesby visszajön." Ez a darab zárójeles intrukciója, Vas István fordításában. Fejből tudtam a darabot, mert előtte évben játszottam ugyanazt a szerepet... valószínűleg nem jól...ezt onnan gondolom, hogy csak Kaszás remek játékából tudtam meg, mit is kellett volna csinálnom abban a szerepben... Szóval tudtam, hogy a "Catesby visszajön" nem a párbeszéd szövege, hanem instrukció. De Kaszás hetykén lefricskázta róla a zárójelet, élővé tette. Aznap este, előadás után sokat beszélgettünk, fehér bort ittunk. Akkor láttam utoljára. Egy évvel később lefordult a súlyzók mellől a konditeremben. A többit tudjuk. Még az emígy fanyar Fábry is megkönnyezte a műsorában. És részletet adott egy szerepléséből: Kaszás szlovákul énekel(!) - amerikai műzenét(!!)... ez magában is elementáris humorforrás... Hegedűn kiséri magát, énekel, ércesen és tisztán... Aztán, jellegzetes Shon Peen-i mosolyával, hóna alatt a kedves hegedűjével, hetykén elindul a végtelen felé.
No. Ma túl sokat pofáztam. Lehet, hogy most pár napig hallgatok. Üdv: Calvero
