Igen, ahogy tegnap is bizonygattam, a színfalak mögötti sejtelmes világról mit sem tud a néző. Ő csak a "negyedik falat" látja, a két portál közti nyílásban történő dolgokat, a megvilágított sávot, ahol a reflektorok fényének ezüstporában színészek teszik a szépet. Látja a barokkos díszleteket, meg a kulisszafalat, mely egy erősebb ajtócsukódásra megremeg, s akkor a néző már sejteni véli, hogy az a fal nem téglából van, hanem léckeretre feszített vászonból, melyre téglákat festettek. De nem csalódik a néző e felismeréstől, hiszen nem a valóságot akarja látni, mert ha azt akarná, akkor az ablakon át nézné, az olajszőkítésből megtollasodott szomszédjának terméskő házát.

Eszembe jut az a kolléga, aki a díszletek mögött sokszor keveredett vitába az ügyelővel, és olyankor rendszerint lekéste a jelenetet, vagy elfelejtette bevinni a kelléket. Bonvivánszerepeket játszott. És ahogy e szerekör esetében gyakori, a darab valamely pontján virágott kap a kedvesétől. A bonviván színre lép, kezében rózsaszál, mely szebben beszél. Aztán beleszagol a kedvesétől kapott rózsaszálba, és érzelmesen rázendít: "Tőle jövök én, tőle jövök én..." Egyik este szintén vita az ügyelővel a hétvégi lóversenyről, hogy a Rózsabimbót visszafogta a hajtója, azért lett utolsó... A ló nevéről eszébe juthatna a rózsaszál...! De nem jut. Az ügyelő rémülten int: lekésel bazmeg, már elhangzott a végszó! A színész  a fejéhez kap, jaj, mi is a szöveg?, ja igen...Színre lép, de észre sem veszi, hogy a rózsaszál a kellékasztalon maradt, játszik, bárgyú mosollyal... Beleszagol üres kezének ujjaiba, s énekelni kezdi: Tőle jövök én, tőle jövök én...!