Nagyon el vagyok kesedve Barátom, a férfiszemérem sem tart vissza, hogy ezt bevalljam. A feleségemet sem fogom többé kiadni, bár tőle várhatnám el leginkább, hogy megértsen... de erről többet nem szólok, nem akarok Joshi Barath-ot csinálni a naplómból. Anyám, a drága a múlt héten eladott másfál hold termőföldet, s az árát elüldte nekem, hogy kisegítsen a bajból. Abból a sürgetőbb adósságaimat tudtam csak törleszteni, a többit tolni vagyok még kénytelen magam előtt "És a többi néma csend", ahogy Hamlet mondja a halála előtt...
Tegnapelőtt felhívtam egy távoli kisváros főrendezőjét, hogy esetleg valami munka... Gyere el holnap este, majd megbeszéljük, s én vonatra ültem négy órát utaztam, és másfél órát vártam rá az irodája előtt, közben a kisasztalon lévő kormánypárti lapogat olvasgattam, minden színházban csak ezekre fizetnek elő... aztán bekopogtam, az ügyeletes titkár nyitott ajtót, a titkár csodálkozó közönnyel nézett rám... Az igazgató két órával ezelőtt ismeretlen helyre távozott, mondta, de hisz meg volt vele beszélve telefonon, mondtam elképedve, nem hagyott számomra valami üzenetett?... Nem, mondta közönnyel a titkár...De hisz meg volt vele beszélve, makacskodtam, alig legyűrve a sírást... Uram, megmondtam, hogy nem-ha-gyott! És becsukta az orrom előtt az ajtót.
Közben lekéstem az utolsó vonatot, a váróteremben aludtam, de ez nem gond, töltöttem én már 3 napot is az edmontoni reptér váróterében... Üres volt éjjel a váróterem, csak időnként kongtak léptek a folyosó felől. Szemben, a restiben elnyűtt arcú pincérnő zárni készült, leoltotta a villanyt, elment. Később egy füstszínű kutya kocogott oda, körme kopogott a kövön, bizonyára a pincérnő szokott neki ételmaradékokat adni, de lekéste szegény... Egykedvűen vette tudomásul, s elkocogott a peron felé. A közmondásos kutya vacsorája. Arcomat a párás üveghez szorítva néztem oz odakint tovarohanó szerelvényt, megállás nélkül ment tovább, sötét kupéiban ismeretlen emberek utaztak tova a haláluk órája felé. És ismét könnyeznem kellett, mert hiába mutattam magam mindig erős és magányos revolveresnek, belül mindig remegve vártam a harmóniára és a szeretetre, amit talán soha senkitől úgy igazán nem kaptam meg, csak szegény szüleimtől.
Ott a váróterem padján lassacskán foglalta el belsőmet az álom, mint dagály a fövenyt, és álmomban láttam a királyfiakat és a korszerű bűnöket, melyekről az a hajdani szénégető mesélt ott a Bükk egyik tebrében, s álmomban láttam az embert, aki szemberohan a közeledő vonattal, és ordítva csapja ölklét a mozdony acélhomlokába... És horkantva riadtam fel, s letöröltem az álmomban kicsordult nyálamat.
