Elköszöntem már párszor, mondtam teátrális pátosszal, hogy vége, de valaki folyton írni akar bennem, kinek tevékenysége csak részben tartozik az irányításom alá. Attól tartok, íróvá lettem.
Eső pöszörög az ablak párkányán, miközben e sorokat írom. Kekszet ropogtatva nézem a szemközti tető fénylő cserepeit, meg a kémények fantasztikus sokféleségét. A szemközti tetőn tévéantenna meredez. Tekintetem levezetem a házfalon: a szemben lévő ház ablakán ázott galamb gubbaszt. Gondolatom elidőz az ázott galamb sorsán, miközben fogam közt ropog a keksz, s arra gondolok, de jó lenne egy szex (jó, tudom, ostoba kínrím), aztán szemem átsiklik az utca forgalmára: autók szaladnak, s a tócsákban sunyin meglapuló mocskos vizet szemérmetlenül fröcskölik a járókelők arcába, kik megalázottan lapulnak a falhoz, mintha leköpték volna őket. Van, ki esernyőjének pajzsát maga elé tartva védekezik... No igen, mennyivel szebb volt, mikor a kanadai őserdőt néztem, a fenyves-nyáras elegyest, miközben beázott a tető, és mögöttem a vödörbe csöpögött a víz... előbb csak tap-tap-tap-tap, aztán pötty-plötty... aztán zutty, kiöntöttem. Itt meg a mocskos víz, meg az ázott galamb. Antenna voltam, s ázott galamb lettem. Noés. Mondta horngyulais. ( A névtorzó csak a másik kínrím érdekében.)
