Azt mondta tegnap egy tévében nyilatkozó kolléga, hogy a színész fizetsége a taps. A fenét. Számomra fizetség a többi szinész irigysége volt, amikor savanyú lehelettel gratuláltak, s  én éreztem rajtuk, mennyire utálnak. Már gyerekkoromban zavarbahozott a taps. Amikor kivezényeltek minket a marsall születésnapját ünnepelni, és egyszerre kellett tapsolni: él-jena-mar-sall! És egy ilyan kötelező taps alkalmával kipróbáltam, mi lesz ha én nem tapsolok. A harmadik ütem után leengedtem a kezemet: él-jena-mar... Zsebre vágott kézzel néztem az esztelenül tapsolókat, de amikor ezt észre vette Gere, a vegytantanár, amúgy az iskola párttitkára, áttörte magát a diákok során, és a fülemnél fogva rángatott ki a sorból. Szabotázs! kiáltotta, amit én akkor Szabótársnak értettem, s nem tudtam ki az a Szabótárs, valamelyik elvtársára gyanakodtam, akit segítségül hív a megbüntetésemre. De Szabó elvtárs nem jött neki segíteni, így a vegytantanár maga kényszerült engem megbüntetni, mégpedig úgy, hogy meghuzigálta a pajeszomat, ahol köztudottan kis erő befektetésével is jelentős fájdalmat lehet okozni. Ezt a megszégyenítést nagyon roszz néven vettem, de tanultam is belőle - no nem úgy, hogy később bármikor is együtt tapsoltam volna a tömeggel! Nem! - hanem ha pimasz kölyköt kellett megfegyelmezni, akkor picit meghuzigáltam a pajeszát, ahol köztudottan kis erő befektetésével is jelentős fájdalmat lehet okozni.