Ez a kisváros neve fent északon, ahova megérkeztünk Jenővel, lepakoltunk a panzióban, s máris elindultunk vadászni. Kb 15 km.-re volt egy quad-út, azon begyalogoltunk, s egy nagyobb tisztáson felállitottuk a fémből való lest. Ez úgy történik, hogy kiválaszt az ember egy edőszéli egyenes fát, nekitámasztja  a vaslétrát, felmászik rá, és a létra tetején lévő ülőkét odakötözi a fához. No, ezen gubbasztottam estig, de semmit nem láttan, leszámitva néhány narancssárga ruhában alattam elmotorozó quados vadászt, de ők nem tartoztak a lőhető fajok közé. Igy volt ez másnap hajnalban és este is. Ekkor kaptunk egy vadásztársat bizonyos Calin Dobos személyében, aki 2o évvel ezelőtt, 2o esztendősen szökött ki Romániából, és igy még egy izgalmas disszidenstörténettel lettem gazdagabb. Calin apja magyar, anyja román, felmenői között, mint mondotta, voltak román mócok és zsidó kereskedők, a magyart úgy beszéli, mint te meg én, de a románt is, meg még vagy 3 világnyelvet, nagyon aranyos srác volt, könnyed humora üde szinfolt volt a hátralévő napokon. A harmadik napon egy másik helyre mentünk, egy erdőből kiemelkedő vulkanikus bazaltháton telepedtem le, ahonnan ugyan csak 8o m.re láttam el, de Jenő szerint sok jel arra mutat, hogy járnak a közelben szarvasok. S valóban, amikor alkonyodni kezdett, egy elég nagytetsű szarvas lépett át előttem a fák között, de mindez csak egy pillanatig tartott, s már el is tünt a fák között. Majd 1o percel később egy bokor mögül rám riasztott egy szarvas, szimatot kaphatott, mert hallottam az elugrásának zaját. Utolsó délután Jenő az javasolta, cserkeljünk egyet, s majd alkalmas helyen megpróbál felém terelni egy lőhető vadat. Úgy is lett, bementünk a quad-úton, majd arrol letérve egy völgybe jutottunk, s itt Jenő kérdezte, akarok e bemenni vele a sásos-nádasba, vagy inkább elállom az esetleg abból kiugró vad útját. Utóbbit tartottam esélyesnek, s akkor Jenő azt mondta: menjek fel a szemben lévő hegyoldalon, ahol meg fogom találni a quad-utat. Kezével mutatta az irány, én pedig kérdeztem, mennyire van az az út, kb. 2oo m.-re, mondta. Elindulás előtt még egyszer kértem, mutassa az irányt, s ekkor Jenő már nem ugyanabba az irányba mutatott...de erre csak később emlékeztem vissza. Ja, s azt is mondta, hogy ott, ahova megyek van egy fenyves. No, ez kb. olyan útmutatás volt, mintha valaki keresi a tengert, s azt mondod neki: ott a tenger, ahol sok viz van... merthogy az egész Kanada egy nagy fenyves... Elindultam. Az kezdetben nem aggasztott, hogy 2oo m.-re nem találtam meg a keresett helyet. De amikor 1 kilométer után se, már kezdtem rosszul érezni magam. S már akkor azt se tudtam, merről jöttem, s merre tartok. Persze se iránytű, se műholdas navigátor... Már másfál órája mentem, amikor világosság derengett át az erdőn, megörültem, hogy legalább majd látom, hol vagyok. Egy nagy tó partjára jutotta, emberi életnek semmi jele. Elindultam visszafelé, közben beborult az ég, és a lemenő Nap sem mutathatott irányt. Ekkor kisebb pánikba estem, hiszen egy vékony pulóverben kint tölteni az éjszakát... vagy fene tudja hány napot... Mentem megállás nélkül, pedig akkor már olyan fáradt voltam, hogy ha nincs lőbot a kezenben, bizonyára belebukok valamelyik sötét árokba. Mert a fenyvesek alatt már kezdett sötétedni. A harmadik órahosszában történt, hogy rátaláltam egy régi quad-útra. Az látszott, hogy utoljára hetekkel korábban járt arra jármű... Elindultam rajta balra, fél óra mulva imét egy tó. A quad-út itt véget ért. Visszafordultam. Amikor egy magaslatra érkeztem, lőttem egyet a levegőbe, hátha... (Mint utólag kiderült, Jenő hallotta a lövést, da annak alapján csak a távoli irányt tudta bemérni, a keresésemhez ez kevés volt.) Egy sziklás bazaltmezőn elveszett a quad-nyom. Akkor éreztem legelveszettebbnek magam. Egyadül a kanadai vadonban, s fogalmam sincs, merre van az arra. Akkor már csak az maradt, hogy megpróbáljam elképzelni, ha én quaddal mennék, merre hajtanék. Aha, ott van egy résnyi nyilás az edőn, talán arra. És tiz perc múlva ismét előttem a nyom. Tehát jól spekuláltam. Negyedóra múlva egy faház körvonalazódott a fák között. Homlokzatán az elmaradhatatlan jávorlapát. Biztos voltam benne, hogy valami elhagyatott trapper-kabin, bent a vadon mélyén... de amikor közelebb értem, a plexi- vagy üvegfalú teraszon mozdult valami. Egy farkaskutya meghallotta a lépteimet. Még szerencse, hogy nem nyitott terasz volt, mert iszonyúan ugatni kezdett, és a plexinek vetette magát, én meg vártam, hátha a hangra előjön valaki a házból, de nem jött senki, s akkor pedig arra gondoltam, legalább nem kell a szabadban aludnom, a kutyával meg majd megbarátkozom valahogy, esetleg megtanitom neki Babitstól az Esti kérdést. Megkerültem a házat... és egy fehér személyautó. Nem track, polgári személykocsi, amiből Kanadában alig van, mindenki terepjáróval közlekedik. Ha ez itt van, akkor ahhoz út is kell. S elindultam lefelé, és hamarosan megláttam egy kövesutat, s azon menve 5 perc múlva egy aszfaltútra értem. Innen a dolog már egyszerű volt. Fél óra múlva arra jött egy track s felvett, és elvitt Jenő kocsijáig... Szegyény drága Jenő, az ő helyzete sokkal kényesebb volt... hol keressen? Persze keresett, visszament az elválásunk helyére, és indiánügyességgel, a puszta avaron nyomozta, merre mehettem... No. Hát ez történt az utolsó kanadai vadászatomon. Ja, és Jenőtől tudtam meg, hogy mikor elváltunk, ő kiugrasztott a sásból egy fehérfarkú bikát, mely pont ott ment ki, ahol nekem kellett volna állnom. Fasza mi? Hát ennyit innen Kanadából. Ma indul a gépem a szegény Magyarországra. Szevasz Kanada.