Riportok a kanadai vadonból

Méghogy erdő mellett nem jó lakni... csak ott jó. Ja, hogy fahasogatás...hát igen. Tegnap egész nap fát vágtam, segitek, amiben tudok, ha már itt vagyok, aztán délután történt, hogy egy másfél méter átmérőjű kiszáradt fárol, létrán állva vagdostam le a derékvastagságú ágakat... (Kérleg Barátom, ki mindennap kinyomtatva viszed anyámnak az aznapi bejegyzésemet, szegénynek magányában sokat jelent, hogy friss hirt kap felőlem, de ezt a mai bejegyzést ne vidd el neki, minek felzaklatni szegényt utólag...) Fent 4 m. magasságban, kezemben bőg a Stihl, s láttam, hogy az egyik vastag ág esési pályája alatt egy másik ág visszadobhatja felém a vágott ágat, s tényleg úgy is történt, recsegve indul zuhanásnak az ág, majd az alatta lévő rugonyosan felém hajitja, elugrani nem tudok... És a több mint száz kilós ág tiz sentire csapódott a lábam mellé, olyan erővel, hogy eltört a létra. A fárol lejönni sem volt igy könnyű, s utána azon gondolkodtam, milyen hülyeség, hogy a  kitelepitési munkaszolgálatot megúsztam sérülés nélkül, no jo, egy kis áramütés meg ez meg az... s erre a végén majdnem... S azon is gondolkodtam, hogy bármilyen elkárhozott léleknek is tartanak, Isten tudja, hogy jó vagyok, s vigyáz rám s szeret engem, s valami olyan terve lehet velem, amihez két láb kelletik. Meg az is eszembe jutott, hogy drága, tiz éve halott édesapám ugyanebben a korában, miben én vagyok most, vesztette el a lábát, miattam. Miattam. DE ERRŐL MÁSKOR.   C.