Riportok a kanadai vadonból

azt akarom mondani: lehet, hogy egyszer hálás leszek azoknak, akik erre a lépésre kényszerítettek. Nem, azért azt nem. Legfeljebb megbocsátó megvetéssel gondolok rájuk. De ott a messzeségben nem ez lesz a sorrend. Először is számba veszem, én mit csináltam rosszul. Ennek sora hosszan nyúlik. Kétezer-négy óta minden szétrohadt. Közelemben s távolabb is. És rossz helyzetekben az ember rosszul viselkedik. Magam is rosszul viselkedtem. S ha ezt helyre tettem magamban, akkor jön az... amiről, mint mondtam, most még nem beszélek. Egy bizonyos - távol tartom magamtól a gyűlöletet. Miként a sátánt. Fejben kell lerendeznem a dolgokat. Magamban. Tudni kell, ki mit tett ebben a dologban. Mit tett annak idején Alföldy, s mit én. Mit mások. És ami gyűlöletes, azt persze gyűlölni kell, de csak fejben. Egy művészembernek minden érzést birtokolnia kell, így a gyűlöletet is. Ahogy a festőnek a palettáján is minden szín ott kell, hogy legyen. Nem csak a nyugalmas kék, de a gyilkos vörös is. Meg az ökölbe szorított kéz elfehéredése. Igen. De minez csak a tudatom felszínén legyen. Nem szabad, hogy a gyűlölet lecsorogjon a fejemből a szívemig. Egyenes tartásban fogom hordani a fejemben mindezt, ahogy a néger nők hordják fejükön a vizeskorsójukat. Mert ha meghajlik a gerincem ezen érzések súlya alatt, akkor mindez a trutymó lecsorog a fejemből a szívemig. És azt nem akarom. Érted Barátom? Dehogy érted... Calvero